Miről ismerszik meg az angolok törvényes királya? Lekopogom a fán, hogy nem a bíborszínű pimpernel ugrik be elsőre, pláne nem a fenséges popsin. Ha eltaláltam,, akkor ideje megnézned ezt a fergeteges vígjátékot, amely konstans nevetőgörcsöt okoz, csipiszt mutat a komolyságnak, többek között  tutira nem fogod tudni követni, hogy hol virul a pirula, az olasz udvarban érezni magad jó lesz, hidd el! Tökéletesen szórakoztató,  nagyon jó film, érdemes adni neki egy esélyt!

Anglia trónján a trónbitorló Roderick (Cecil Parker) ül, azonban kiderül, hogy a törvényes király, egy csecsemő él, az erdőben bujkáló szabadságharcos, a Fekete Róka védelme alatt. Amikor hajtóvadászat indul a gyermek előkerítése érdekében, a vándor színészre, Hawskins-ra (Danny Kaye) és egy bájos harcostársára, Jean-re (Glynis Johns) vár a feladat, hogy elrejtse. A dolgok úgy alakulnak, hogy a tehetséges fiatalembernek el kell játszania Giacomónak, a bolondok királyának, a király bolondjának szerepét és a játék halálosan komolyra fordul...

Danny Kaye neve mára már sajnos feledésbe merült, pedig korának egyik legismertebb színésze volt, aki táncos komikus létére komolyabb szerepben is hiteles volt, magánemberként pedig az UNICEF oszlopos tagjaként tevékenykedett, humanitárius Oscar-díjjal honorálta a filmszakma ez irányú elkötelezettségét. Musical-rajongó lévén természetesen több filmjéhez is volt már szerencsém, azonban az Udvari bolond eddig sajnos kimaradt, amit nagyon bánok, mert istenien szórakoztam rajta, szinkronnal kéretik megtekinteni, mert fergeteges a magyar szöveg, Kern András, Sinkó László és Tahi-Tóth László zseniális!

Kevés a jó vígjáték, még kevesebb a jó zenés-táncos darab, ez a film szerencsére ezek közé tartozik. Mindig a könnyű műfaj a legnehezebb, időtálló poént írni igazi kihívás, ráadásul a színészi játékon múlik szinte minden, ha a főszereplő nem passzol tökéletesen a megírt karakterhez, soha nem lesz igazi siker az alkotás. Ezúttal ezzel nem volt probléma, Danny Kaye lubickolt a szerepében, láthatóan imádott komédiázni, mindenkit lemosott a színről, még egyik legjobb Sherlock Holmes-színészt, Basil Rathbone-t is, aki szintén nagy átéléssel gonoszkodott. Angela Lansbury és Glynis Johns szép volt, Mildred Natwick alávalóan boszorkányos, Cecil Parker megbízhatóan közepes.

Tényleg semmi különleges nincs ebben a vicces semmiségben, igazi családi mozi, mégis napokig lehet nevetni a poénokon (csak én zavarodtam bele teljesen, hogy most akkor melyik pohárban is van a méreg?), a vívójelenet minden perce tömör öröm, a lovaggá ütés sem kevésbé vicces (szerintem az a csúcs, amikor leteperte a vadkant). Vagyis nincs hiány maradandó jelenetekben, amelyhez kellett egy jó forgatókönyv, helyzet és jellemkomikumok sora, és a már emlegetett kiemelkedő színészi játék. Mert ez bizony alapvetően egy one man show, Danny Kaye nem mindennapi arcjátékára és énekes-táncos tehetségére épül a film, amely szinte mindvégig fenn tudja tartani az érdeklődést (és a konstans nevetőgörcs állapotában leledzik a néző), kár, hogy a végére elfogyott a szufla, és belefulladt a szirupba a történet, de ennél nagyobb bajunk ne legyen.

A Kopogd le a fán című film  (azt is de régen láttam...) sikeres csapatán nem változtattak, a rendező, az író és a főszereplő ugyanaz maradt (abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy a magyar szinkron dramaturgjai és színészei sem fogták vissza magukat kreativitás és improvizálás terén), így a tehetség és a rutin is adott volt, nem véletlenül sikerült csúcsra járatni a humorfaktort. Záporoznak ránk a poénok, de szerencsére ez nem megy a történet rovására, kár, hogy a vége nagyon elnagyoltra sikeredett, de hát ez Hollywood, a boldog végnek is el kell következnie egyszer (nem gondolnám, hogy ez spolier lenne, egy 50-es években készült családi filmben esélytelen a drámai végkifejlet).

Nem ma készült a film, mégsem porosak a poénok, nem bárgyúak, ma is ütnek, ahogyan azt kell! Nem akarta megváltani a világot ez a kedves alkotás, nem törekedett arra sem, hogy filmtörténeti mérföldkő legyen, csak szórakoztatni akart, jókedvet adni a nézőjének, és ez tökéletesen sikerült neki. Feledjünk bút és bajt, andalodjunk bele ebbe a bűbájos filmbe, vár ránk másfél óra könnyes nevetés és Giacomo, a bolondok királya, a királyok bolondja! Vidámságra fel!

Szórakoztató, jól összerakott zenés vígjáték, amelyet elsősorban Danny Kaye miatt érdemes megnézni!

8/10