A Smoking Barrels blog olvasóközönségéből legtöbben a 2009-es gyártású, 3D-s remake kapcsán ismerhetik ezt a mára "elfeledett klasszikus" kategóriába emelkedett kanadai horrorfilmet. A remake legnagyobb erénye az volt, hogy gore-ban gazdag mulatságnak számított, és ennek kapcsán sikerült rendesen kihasználnia a harmadik dimenzió nyújtotta lehetőségeket. Magyarul: nem elég, hogy hektószámra fröcsögött benne a vér, még a mozinéző képébe is csapódott minden. Az eredeti verzió értelemszerűen nem bírhatott a 3D adta lehetőségekkel, így felmerül a kérdés, hogy milyen tulajdonságai segítségével tudott kvázi-kult státuszba kerülni?
A film története egy slasherhez képest viszonylag jól összerakott, de annyira már nem, hogy pusztán a sztori többé-kevésbé maradandó körülrajongásra predesztinálja a művet. Adott egy kisváros, ahol a lakosok egy része már generációk óta a helyi bányában dolgozik. A városkában kereken 20 éve nem ünneplik a Valentin-napot, mivel anno véres események kötődtek hozzá. A helyi legendárium szerint Harry Warden, egy tömeges bányabaleset egyedüli túlélője kegyetlen bosszút állt azokon, akik cserbenhagyták, és megtiltotta, hogy a helyiek valaha is ünnepeljenek a baleset napján, február 14-én. A két évtizeddel ezelőtti mészáros most, hogy a lakók újra bulit szerveznek a Valentin-napra, visszatérni látszik, és vérszomjasabb, mint valaha...
A remake kapcsán említettem a gore-t, mint erősséget. Az eredeti változat sem szűkölködik a vérben és a változatos halálnemekben, ráadásul technikailag olyan jól sikerült kivitelezni ezeket, hogy még ma is megállják a helyüket (a kedvencem a mosodában elintézett hölgy, valóban vérfagyasztó látvány a holttestének előbukkanása). Azonban az a tény, hogy a véres jelenetek hatásosan lettek kivitelezve, csak egy szelete annak, hogy miért lett híres a Véres Valentin.
Az egész képlet megértéséhez kicsit meg kell vizsgálnunk a film keletkezésének korszakát. A mű elkészülte idején, 1981-ben javában tombolt a slasher-láz. John Carpenter Halloween című alapvetése 1978-ban definiálta zsánert (tudom, voltak előzmények, de most ebbe ne menjünk bele, a kánon szerint ő definiálta, punktum); 1980-ban útjára indult a Péntek 13-sorozat, ami aztán a harmadik résztől majd kiviszi a műfajt a popkultúrába; Wes Craven viszont még nem csinálta meg a Rémálom az Elm utcábant, amely 1984-től majd fenekestül felforgatja a dolgokat. Abban az időszakban járunk, amelyet az olyan nem igazán eredeti, de mívesen kivitelezett slasherek jellemeztek, mint a The Prowler vagy a The Burning (mindkettő 1981-es). Ezek közé simán beilleszthető a Véres Valentin, ami maga sem az új megoldásaival alkot maradandót, hanem azzal, hogy a már kialakult mintákat járatja csúcsra.
Gondoljunk csak bele! A Véres Valentin már-már kodifikáló jelleggel gyűjti össze a tipikus slasher-jegyeket. Már maga a cím is egy speciális dátumot jelöl, ami a korszak legismertebb kaszabolós filmjeit idézi (Halloween, Péntek 13, Black Christmas). A gyilkos ugyanúgy elsősorban a laza erkölcsű, paráználkodó fiatalokat irtja, mint Jason Voorhees és még egy seregnyi társa. Negatív hősünk természetesen maszk mögé rejti ábrázatát (itt ez gázmaszk), és szúró/vágó eszközzel dolgozik (jelen esetben egy csákánnyal). Választott fegyverét azonban hajlandó hanyagolni egy rövid időre, ha az adott szituáció "kreatívabb" gyilkosságot kíván meg.
Az alkotás magyar származású rendezője, George Mihalka láthatóan nem akart kilépni a "nagy" slasher kortársak bűvköréből, inkább azon igyekezett, hogy az azok által kitaposott ösvényt a lehető legjobban kimélyítse. Törekvése sikeresnek mondható, tekintettel arra, hogy filmje a kor divatjától és szellemiségétől eltekintve nagyon jól kiállta az idő próbáját, még a mai néző számára is bőven élvezetes. A gázmaszkos bányászfigura titokzatos és félelmetes karakter, aki abszolút nem kelt erőltetett, művi vagy nevetséges hatást. A bányák mélye kiváló helyszín, egyedinek nevezhető, és erős atmoszférával bír. A színészek általánosságban közepes teljesítményt nyújtanak, a zenei aláfestés sem a legkülönlegesebb, viszont az operatőri és a vágói munka határozottan ügyes. A gore és a történet pozitívumait már fentebb megemlítettem.
Két dolog lóg ki valamelyest a Véres Valentin "kifejezetten igényes másolat" image-ából, Az első a gyilkos személye körüli rejtély, a második pedig a mészáros motivációjának finálébéli megvilágítása. A negatív hős kiléte körüli csavar, bár kitalálható, vitathatatlanul hozzátesz a film élvezeti értékéhez. A gyilkos motivációjának bemutatása a film végén viszont eléggé összecsapottnak és légből kapottnak tekinthető, kissé kilóg a mű szövetéből, mintha csak kötelezően szuszakolták volna bele a forgatókönyvbe. Szellemiségében kiválóan illik a zsánerhez (bennem kicsit a giallók világát idézte fel), de mivel itt csak kutyafuttában vágják a képünkbe, így nincs igazi éle, hatása a dolognak.
Konklúzió: a Véres Valentin egy iparosmunka, de annak remekbe szabott. A bevezetőben említett kérdésre azt a választ tudom adni, hogy a film azért válhatott klasszikussá, mert bár a választott műfaját nem reformálta meg, de kihozta a maximumot belőle, ezzel arra ösztönözve a későbbi horrorfilmeseket, hogy új utakat keressenek, és fejlesszék a slashert, mint népszerű zsánert.
7,5/10