Ha azt mondom, hogy a filmvilág padlása telítődve van krimi-thrillerekből, akkor mondhatni finoman fogalmaztam, ugyanis ez az a műfaj, amelyből két-három alkotás mindenképp megjelenik egy évben, változó minőségben. Ebből adódóan a stílus telítődött, újat mutatni szinte lehetetlen, és futószalagon jönnek az újabbnál-újabb, ám a régen jól bevált receptet követő mozgóképek. A sejt nagyjából abban az időszakban került a mozikba, amikor a műfaj igazi reneszánsza tombolt: alig pár évvel a Bárányok hallgatnak és a Hetedik sikere után egy látszólag hasonló ligában induló alkotást a mozikba küldeni egyszerre volt hálás és hálátlan feladat is. Tarsem Singh rendező ötlete azonban sokkal másabb aspektusból közelíti meg mind a gyilkost, mind a nyomozást.
Carl Stargher (Vincent D’Onofrio) sorozatgyilkos, aki nem csupán végez áldozataival, de holttestükből fehérítő segítségével próbababákat gyárt, amelyeket később az út szélén hagy. A rendőrség kezdetben tehetetlen, azonban Stargher hibázik, így könnyen a nyomára akadnak. A helyzet azonban bonyolult: a sorozatgyilkos egy ritka betegség miatt katatón állapotba került, és sosem ébred már fel, viszont egyik leendő áldozata még valószínűleg életben van. Peter Novak (Vince Vaughn) nyomozónak egy kísérleti technológia jelentheti a megoldást: Catherine Deane (Jennifer Lopez) pszichoterapeuta egy gép segítségével be tud hatolni a gyilkos agyába.
A történet bár koncepció szintjén eléggé ígéretesnek hangzik, A sejt összképe ennél jóval kiábrándítóbb, hisz Tarsem Singh rendező és Mark Protosevich forgatókönyvíró látszólag sokkal inkább a külcsínnel, mint a valódi tartalom megformálásával törődtek. Ebből adódóan a film bár rendkívül sok szép képet és beállítást tartalmaz, sőt, egyedi elemei vannak, a történet kibontása a legtöbb ponton megdöccen, az ügy végső megoldása pedig látszólag minden addigi dologtól független.
Ez a jelenség talán nem lenne akkora baj, ha a látvány végig le tudná kötni a néző figyelmét, azonban a rémálomszerű látványelemeken túl a gyilkos fejében játszódó jelenetek sem rendelkeznek hasznos tartalommal, és bár úgy-ahogy megismerjük Stargher pszichoanalitikus hátterét, ennél sablonosabb választ nem is adhattak volna a „miből lett a cserebogár?”-kérdésre. Azért a végkép mégsem ennyire kiábrándító, ez pedig két dolognak köszönhető. Egyrészt, a fojtogató atmoszféra segítségével a film végig feszült tud maradni, a már fentebb említett látvány és a tudat, miszerint főhősünk a gyilkos tudatának rabja, végig klausztrofób hatást kölcsönöz a képsoroknak. Másrészt pedig, a színészek nagyszerű teljesítményt hoznak, pláne Vincent D’Onofrio sátáni alakítása emelendő ki, amelyért azonban nem részesítették túl sok elismerésben.
A sejt tehát kriminek szörnyen pocsék, hiszen maga a nyomozás kimerül pár elejtett félmondatban, az ügy megoldása pedig csak a szerencsének köszönhető, viszont mint látványfilm és fantasy, elég jól funkcionál. Ha másért nem is, D’Onofrio játéka miatt, illetve a már-már zavarba ejtően kényelmetlen álomjelenetek okán érdemes megtekinteni, aki viszont egy jó krimi-thrillert akar, az messziről kerülje.
6/10