A múlt csütörtök mozgalmas nap volt a magyar filmek jövője szempontjából. A Filmhétre felélesztett treatment-pályázat döntőjén ülhettem nagyjából, amikor a Filmalap bejelentette, hogy a Toldi végül nem kapja meg a tervezett támogatást. Azonban ebben nem a véletlen egybeesés a hátborzongató, hanem, hogy a verseny eredménye és az említett határozat mennyire egy irányba mutat. És hogy ez talán nem is a jó irány.

Pálfi tervezett filmjének ügyét most nem tervezném tovább részletezni, sokan (köztük FroG kollégám) megtették már helyettem, inkább egy kicsit fókuszálnék a történet másik felére: arra a pillanatra, amikor az azóta lemondott Divinyi Réka kihirdette a pályázat 3 győztesét. Köztük volt Szabó Róbert Csaba osztatlan sikert arató történelmi thrillere, illetve két vígjáték, amelyek hangsúlyozottan azért kapták meg a fejlesztési támogatást, mert a Filmalap "szélesebb közönséget megszólító" darabokat kíván támogatni. Nem mondom, hogy Sallai Ervin és Villányi Dániel treatmentjei ne lettek volna jók (utóbbi például a focis témájával rögtön a szívembe zárta magát), azonban igazán egyik sem volt az az eget rengető koncepció, amely ráadásul ne emlékeztetett volna egy kicsit egy-egy műfaji klisére. (A Swing előzetese előtt pedig simán csak döbbenten állok, hogy erre 300 milliót adott valaki.)

Egy májusi nap emlékei törnek fel belőlem ennél a pillanatnál, amikor interjúalanyommal, a Csúnya, gonosz bácsik izraeli rendezőjével arról beszélgettünk, hogy az ő filmgyártásukat a cannes-i díjakra pályázó keményvonalas művészfilmek és a bárgyú vígjátékok uralják - pont úgy, mint a mienket. Ha végignézünk az elmúlt évek termésén, minden Fehér istenre és A nagy füzetre jutott egy Megdönteni Hajnal Tímeát, és ha Köbli Norbert nem vette volna a fejébe néha, hogy ír nekünk egy jó filmet, akkor kijelenthetném, hogy a két véglet között gyakorlatilag semmi nem készült. A leginkább értékelhető darabok így azok lettek, amelyek egyszerre próbáltak szórakoztató vígjáték és díjesélyes alkotás is lenni, az Isteni műszaktól az Utóéleten át a VAN valamiig. A zsánerfilm pedig mindeközben itthon gyakorlatilag halott.

Persze abból a szempontból nem tudom hibáztatni a döntéshozókat, hogy végső soron sikeres produkciókat szeretnének készíteni. Márpedig a külföldi alkotások bevételeit nézve messze a vígjáték az egyik legjobb befektetés. (A másik a horror, csodálom is, hogy arra még nem kaptak rá.) Hozzá kell tennem azt is, hogy a Tarr Béla képviselte "az alkotónak joga van azt csinálni az állami pénzzel, amit akar" hozzáállás jelen formájában egyértelműen visszataszítóbb ennél. Viszont a Filmalap jelenlegi kommunikációja, Pálfi és Hajdu rémisztő képet festő szavai nagyon sok alkotót eltántoríthatnak terveiktől. De most ne bontsuk le ezt a kérdéskört "jófej, nézőbarát filmesek" vs. "köldöknézős, önmagukra verő béna művészek" szembenállásra, mert szerint a fő kérdés, amely meghúzódik ezek mögött, hogy hazai pályán egyáltalán lehetséges-e nyereséges filmet csinálni?

A válasz (legalábbis számomra) egészen triviális: ha egy 300 millióba kerülő vígjáték, amely az elmúlt évek legnagyobb közönségsikere volt, mindössze 130 milliót termel vissza, akkor minek erőlködni? Most tegyük félre azt, hogy esetleg külföldi sztárok iderángatása nélkül egy ilyen filmet harmadannyiból is ki lehetett volna hozni, 10 millió ember, ráadásul ilyen borzasztó moziba járási szokásokkal maximum csak egy nagyon szerencsés kézikamerás horrort tudna jövedelmezővé tenni. Ebből a szempontból pedig nagyjából mindegy is, hogy a deficitet 10 kisebb, vagy 1 nagyobb filmből rakjuk össze: jelen állás szerint a Toldi vitája arról szól, hogy kicsit vagy nagyon veszteséges produkciót csináljunk.

A kicsit és a nagyon között természetesen van különbség, de ha már eljutottunk eddig a pontig, akkor nem nehéz belátni, hogy Magyarországon a filmgyártás nem a pénzcsinálásról szól. (Máskülönben nem is lenne egy ilyen állami támogatási rendszer életben.) Ebből kiindulva pedig bennem rögtön az vetődik fel, hogy ha ez az egész úgyis csak egy hatalmas pénznyelő, akkor egy kissé több ambícióval is hozzá lehetne állni. Ha arra gondolok, hogy kedvenc alkotásaim fele úgy készült el, hogy gyakorlatilag már a startvonalnál sem volt esélyük arra, hogy profitot termeljenek (de szerintem mindenki tudna ilyen példákat mondani saját maga vonatkozásában is), akkor ezt csak támogatni tudom. Nem világos számomra, hogy egy önfeláldozó stúdiónak vagy egy rossz döntést hozó producernek köszönhetjük ezeket a darabokat, de a filmtörténelem sokkal szegényebb lenne, ha csak azok a művek készülnek el, amelyekre mutatkozott piacképes kereslet.

Nem szeretném, ha a magyar filmgyártás néhány "alanyi jogon" jogosult művész maszturbációját jelentené, ugyanakkor a ló túloldalára sem kéne átesni azt a Délibábot délibábot üldözve, hogy a közízlésre tökéletesen bekalibrált kommersz vígjátékok majd szép sorban kasszasikerek lesznek. És ha már úgyis vissza nem térítendő, állami támogatásokról van szó, legalább egyszer valaki vállalja be, hogy az adott mű lehet, hogy nem lesz sikeres, lehet, hogy senkit nem fog érdekelni, lehet, hogy nem nyeri rommá magát Cannes-ban, de legalább mi is hozzáteszünk vele valamit a filmtörténelemhez.