A Senki szigete az egyik legnagyobb sötét ló volt a számomra az idei év magyar filmterméséből. Egyrészt ezt az alkotást nem előzte meg semmilyen fesztiválvisszhang, másrészt mindezek mellé sikerült egy olyan semmitmondó előzetest összehozniuk az alkotóknak, hogy az alapján éppenséggel az év legzseniálisabb és legrosszabb filmje is kijöhetett volna végeredményként. Azonban hála az elvárások hiányának, végül kifejezetten pozitívan csalódtam.

Juli (Jakab Juli) saját esküvőjéről menekülve száll fel egy vonatra. Egy hirtelen döntéstől vezérelve ruhát és életet cserél a mellette ülő lánnyal, és ablakmosóként folytatja a munkáját Budapesten. Így fut össze a taxisofőr Verával (Bánfalvi Eszter), aki álmai eléréséért még a lopástól sem riad vissza, nem egyszer saját utasait rövidíti meg. Kettejük sorsa pedig Zoliéval (Mohai Tamás) fonódik össze, aki napjait kosárlabdázással és lányok felszedésével tölti ki, azonban egy félresikerült légyott után egy mesés örökség megszerzéséért folyó átverés közepében találja magát.

Török Ferenc filmjét leginkább úgy kell elképzelni, mint egy Woody Allen-alkotást sznobizmustól mentesen, vagy például a Frances Ha-t brutális álproblémák nélkül. Török (vagyis egész pontosan a forgatókönyvíró Szekér András) hősei ugyanúgy az identitásukat, céljaikat kereső fiatalok egy nagyváros közegében, csak hogy a történet remekül illeszti be őket a magyar valóságba. Így hiába van a műben gazdag cirkuszostól hajóskapitányig mindenféle fura figura, hála a jó érzékkel megírt karaktereknek, tulajdonképpen egyszer sem érződik az, hogy itt valami nagyon szürreális filmet látnánk. Másik oldalról pedig a hazai filmekre jellemző tipikusan magyar világ sem köszön be, de a az ötletesen újrahasznosított elhagyott épület, a taxis vagy az ablakmosó is pont azt funkciót töltik be, amelyet kevésbé kreatív filmesek mondjuk lakótelepi lakással és naplopó seftessel oldottak volna meg. Maga a humor is ezt a kissé bizarr, de bájos vonalat követi, de ami igazán lenyűgözött, hogy a színészek mennyire remekül ragadták meg ezeket a karaktereket. 

Mindez egy egészen egyedi és megkapó atmoszférát varázsol a Senki szigetének, így tulajdonképpen elsősorban hangulatfilmnek mondanám a végeredményt. Már csak azért is, mert a 93 perc során nem sok történést láthatunk: eleinte még ugyan ügyesen szövi össze a sok szereplő szálait a forgatókönyv, azonban amint ezek összeérnek, kifogy belőle a lendület. Kis túlzással a játékidő második felére egyperces szkeccses és zenével aláfestett vágóképek sorozatára redukálódik a produkció. Kevésbé ugyan, de ilyen formában is működik, ugyanakkor nem hagyott nyugodni az az érzés, hogy végső soron csak egy nagyon hosszúra nyújtott videoklipet látok. Ebből kifolyólag még azt is megkockáztatom, hogy a nem éppen maratoni játékidő is jó pár helyen leül.

A Senki szigete valószínűleg senkiben nem fog mély nyomot hagyni, még csak lenyűgözni sem feltétlenül fog, ugyanakkor egy különleges és kellemes élményt nyújt. Tulajdonképpen olyat, amelyet nem, hogy magyar filmtől nem láttam nagyon régóta, de nemzetközi szempontból is sokáig kereshetném a hasonló alkotásokat. Ha másért nem, esetleg ezért fogunk emlékezni rá egész sokáig.

7,5/10