Tartsanak nyugodtan szentimentálisnak, de nekem a mai napig könnybe lábad a szemem, ha a Holdra szállás képeit nézem, fantasztikus érzés átélni azt a történelmi pillanatot, amikor az emberi elme legyőzte a világűrt. Ennél már csak egy felemelőbb történet van az űrutazás történetében, az Apollo 13 drámai esete, amikor minden elromlott, ami elromolhatott, és mégis, ennek ellenére a NASA mérnökei épségben hazahozták a legénységet. Ennek az eseménynek állított méltó emléket Ron Howard, olyan jól összerakta a filmet, hogy sokadjára is halálra izgultam magam azon, vajon sikerül-e Földet érnie a balcsillagzat alatt született Hold-utazás személyzetének.

Minden csoda három napig tart, a Holdra szállás sokadik felvonása már nem hír, a televízió is hanyagolja az Apollo 13 útjáról szóló beszámolót. Egészen addig a percig, amíg ki nem derül, hogy probléma támadt az űrhajón, és a legénység, Jim Lowell (Tom Hanks) parancsnok, Jack Swigert (Kevin Bacon), és Fred Haise (Bill Paxton) nem hogy a Holdra nem tud leszállni, de az életük is komoly veszélybe kerül. Innentől kezdve a Nasa mérnökeire vár az a lehetetlennek tűnő feladat, hogy hazahozzák őket...

Nagyon könnyen el lehetett volna rontani ezt a filmet, de Ron Howard van olyan jó rendező, hogy amennyire lehetett, elkerülte a felesleges pátoszt (azért a vége természetesen szirupos lett, de ennél nagyobb bajunk ne legyen), nagyon helyesen inkább a karakterekre és a jól vezetett történetre helyezte a hangsúlyt. Ennek eredményeként megismerjük a legénység tagjait, megkedveljük őket, és amikor hirtelen minden rosszra fordul, szurkolunk nekik, hogy sikerüljön a hazatérés. Hősök helyett embereket látunk, akik egyáltalán nem viselkednek hősiesen, félnek, bizonytalankodnak, vitatkoznak, de legjobb tudásuk szerint végzik a munkájukat, összeadódik a tudásuk, és végül ennek köszönhető, hogy sikerül minden problémát megoldani.

Nagyon jól sikerült a forgatókönyv, a karakterek nem felszínesek, kellő mélységgel bírnak. A parancsnok tapasztalt űrhajós, aki utolsó útjára készül az űrben, minden vágya, hogy végre leszállhasson a Holdra, és nem viseli túl jól, hogy a kialakult körülmények miatt nem sikerül megvalósítania élete álmát, de végül összeszedi magát, az esze győz a szíve felett, és tudja, neki most az a dolga, hogy tartsa a lelket a társaiban. Félreteszi a csalódottságát, csak a rá bízott emberekkel és űrhajóval törődik, valódi vezetővé válik. Jack felületes, önmagával törődő pilótából felelősségteljes csapattag lesz (pedig nincs könnyű dolga, hiszen az utolsó percben csatlakozik egy összeszokott társasághoz), Fred testi és mentális ereje egyre fogy, de azért az utolsó pillanatig végzi a munkáját. Életre szóló barátságok köttettek abban a néhány napban a szoros összezártságban, hiszen senki másra nem számíthattak egymáson és a Nasa mérnökein kívül. A földi irányítás vezetője szintén  kiváló vezetői képességről tesz tanúbizonyságot, félre tudja tenni az érzelmeit, abszolút realista módon közelíti meg a problémát, megtesz mindent, hogy kihozza a legjobbat az embereiből, mert tudja, hogy csak így van esély arra, hogy sikeresen hazahozzák a legénységet. De nem csak a főszereplők, hanem a mellékalakok is kaptak lehetőséget arra, hogy megmutassák a karakter jó néhány színét.

Jól kezdődik a történet, a Holdra szállást nézik az űrhajósok, rögtön megismerhetjük a szereplőket, végigkövethetjük a felkészülést, a baljós jeleket, az utolsó pillanatban történő személycserét, a felszállás megható pillanatát. Aztán a lassan folydogáló események hirtelen felgyorsulnak, amint elhangzik az ikonikussá vált mondat: "Houston problémánk van", innentől kezdve egy feszes, halálosan izgalmas eseménysorozat veszi kezdetét, együtt élünk a szereplőkkel, együtt lélegzünk a történettel. A frász jön ránk, amikor 3 percen túl nem adnak magukról életjelet (pedig ismerjük a történet végét, és mégis!), elmorzsolunk egy könnycseppet, amikor végre mégis megszólal a parancsnok, aztán jót dühöngünk azon, hogy a vége mennyire klisés lett, de összességen nagyon jól szórakoztunk, igazi drámát élhettünk át az alkotóknak köszönhetően. Az operatőri munka és a vágás remek, a zene rengeteget ad hozzá a film hangulatához.

Tom Hanks telitalálat volt a főszerepre, az esendő embert is meg tudja mutatni a felelősségteljes parancsnok alakjában, Kevin Bacon egy árnyalattal halványabb a kelleténél, Bill Paxton kihozta a maximumot a szerepből, Ed Harris zseniális, mint mindig (és erre az alakításra sem kapott Oscar-díjat), Kathleen Quinlann kiváló, Gary Sinise szintén.

Ron Howard nem zseni, hanem egy tisztes iparos, aki tökéletesen tudja, hogy mi kell a közönségnek, és sikerült megtalálnia az arany középutat a szórakoztatás és a fajsúlyos dráma között, így egy látványos, de egyáltalán nem üres filmben mesélte el nekünk az Apollo 13 történetét. Egyszerűen, emberien, és nagyon jól.

Szép, tartalmas film, Tom Hank és Ed Harris lenyűgöző alakításával, nem lehet elégszer látni!

8/10