Ha egy kis költségvetésű, elsőfilmes próbálkozással kerülök szembe, lassan már elvárás, hogy valami akár kissé ügyetlen, de feltétlenül kreatív és lenyűgöző darabról legyen szó. Vincent Grashaw debütáló alkotása ilyen szempontból inkább a másik végletet képviseli: nincsenek elképesztő ötletei, hanem jellemzően klasszikusokat hasznosít újra, de ettől függetlenül szintén nagy tehetségről árulkodik.

Brad (P.J. Boudousqué) egy reggel arra ébred, hogy két kigyúrt fickó rángatja ki az ágyából, betuszkolja egy furgonba és egy zárt táborba viszik. Azonban nem emberrablók ragadták el, hanem szülei küldték egy átnevelő táborba, ahol a korábban drogterjesztéssel foglalkozó srác rengeteg hasonszőrű társával vár arra, hogy ember faragjanak belőlük. Frank Reichert ezredes (James C. Burns), a tábor vezetője pedig mindent megtesz ezért: a brutális megterhelést változatos pszichológiai és nem egyszer fizikai bántalmazásokkal fűszerezi a őrökkel karöltve. És bár eredetileg ebben egy szigorú, de igazságos rendszer rajzolódik ki, Brad egyre inkább felfedezi emögött a visszásságot, és határozza el, hogy amint lehetősége nyílik rá, megbuktatja az egész intézményt.

A mű egyszerre kölcsönzi a kontroll hiányában teljesen megrészegülő kisemberek motívumát a Das Experimentből, miközben a Száll a kakukk fészkére is megidéződik a rendszer ellen reménytelenül küzdő főhősben. Nem véletlenül emlegetek ilyen klasszikusokat, ugyanis a Coldwater végső soron ezekhez méltó gyomrosokat kíván bevinni, és teszi mindezt igen jó érzékkel. Vincent Grashaw első filmjében máris remekül találta el, hogyan döbbentse meg nézőit, és bár ebben sokszor támaszkodik a kézenfekvő természetességgel ábrázolt erőszakra, rendezői eszközei is dicséretet érdemelnek.

Ugyanakkor alkotását valószínűleg nem fogjuk klasszikusként emlegetni, mert az elsőfilmes bizonytalanságát is érezni a történetmesélésben. A flashbackekben elregélt expozíciónak ilyen formában sok funkciója nincs, inkább tűnik úgy, mintha az első felvonást beledarabolták volna a másodikba. Ettől viszont hosszú ideig széttöredezett a film, a játékidő második feléig pedig nincs is igazi cselekmény. Onnantól kezdve, de igazából a produkció egészére is erős kapkodás jellemző. Ez nem feltétlenül egy gyors tempót jelent, hanem azt, hogy Grashaw nem hagy elég időt nézőjének átélni az általa közölni kívánt érzelmeket, legyen szó Brad vágyakozó visszaemlékezéseiről, a zsigeri igazságtalanságról vagy éppen a befejezés katarzisáról. Hozzáteszem, nem biztos, hogy például a Jagtenhez hasonló lassú, de a nézőjében az érzelmeket nagyon tudatosan építő mű lett volna az optimális megoldás, egy tapasztalatlanabb direktor kezében a kifejtetlenség jobban áll, mint az unalom. (ld. Don Jon)

Elsőre nem sikerült klasszikus alkotni ugyan (melyik rendezőnek sikerült?), azonban a Coldwater magán hordozza azokat a vonásokat, amelyek Grashaw második filmjében már hatalmas dobássá érhetnek. De addig is ez a mű megmarad egy igencsak jó alkotásnak, amelyet minden hibája ellenére is érdemes megnézni.

8/10