"Örökké nem eshet!" Simogattam meg mosolyogva a kutyusom buksiját, aki szomorú szemekkel nézte a szakadó esőt (természetesen a szobából, mert ilyen cudar időben egy tökéletesen elkényeztetett házőrzőnek ugyebár nem a full extrás kutyaházban van a helye, hanem a gazdi mellett). Abban a percben, ahogy hangosan kimondtam ezeket a szavakat, azonnal eszembe jutott gyermekkorom kultfilmje, elkapott a nosztalgia, nemsokára már a kutyussal kettesben néztem újra Brandon Lee felejthetetlen alakítását ebben a szomorúan szép alkotásban, amely a teljesen egyedi stílusával még ennyi év után is ugyanúgy megérinti a néző lelkét, mint sok évvel ezelőtt.

Eric Draven (Brandon Lee) és barátnője, Shelly brutális gyilkosság áldozatai lesznek éppen egy nappal az esküvőjük előtt. Napra pontosan egy évvel később egy legenda életre kel: egyetlen éjszakára a halott ember visszatér, hogy bosszút álljon. Egy fekete holló vezetésével Eric lassan emlékezni kezd arra, hogy mi történt, és elindul megkeresni az ő és szerelme gyilkosait...

A 90-es években nem sikerültek még olyan jól a képregény adaptációk, mint mostanában (ennek nagyon egyszerű oka van: a CGI most ért el egy olyan technikai szintet, hogy hitelesen meg lehessen idézni az azokban ábrázolt világot), ez a film volt a kivétel, übercool feldolgozás sikeredett belőle, köszönhetően a menő rockzenének, a fényekkel, kamerabeállításokkal elért dark hangulatnak, és a védjeggyé vált szakadó esőnek. Brandon Lee tragikus halála (a forgatáson valahogyan éles töltény került egy pisztolyba, és egy kaszkadőr erről nem tudva, agyonlőtte a fiatal színészt) morbid módon hatalmas kultuszt biztosított az alkotásnak, amely mára klasszikussá érett.

Az atmoszféra az, ami elsőre eszünkbe jut a filmről, zseniális operatőri munka kellett ahhoz, hogy ez a képi világ megteremtődjön, de mindez nem lett volna elég ahhoz, hogy máig párás szemekkel idézgessük a filmből kedvenc jelenteinket. A forgatókönyv is kiválóan sikerült, a karakterek jól meg lettek írva, továbbá olyan übercool szöveget is összeütöttek hozzá az írók, hogy még 20 év után is fejből mondtam a legmaradandóbb mondatokat. Eric alakja kellően titokzatos, a rosszfiú kellően romlott, de még a mellékszereplők is elég teret kaptak, megismerhettük a motivációikat, volt lehetőségük a jellemfejlődésre (az én kedvenc karakterem Sarah anyukája, aki nagyon messziről tér vissza a helyes útra, és próbálja bepótolni azt, amit addig elmulasztott  a lányával szemben). De persze az akció sincs elfelejtve, habár az igazi zúzás a film végére marad, azért a megfelelő helyen és időben előkerülnek a megfelelő nagyságú mordályok. Mégis inkább karakterekre épít az alkotás, iszonyatosan hangulatos beállításokkal éri el a szükséges érzelmi hatást (az pl. megvan, amikor Brandon bemegy a templomba, a kör alakú ablaknál áll, vagy látványosan széttöri a gitárt?).

Tele van szimbólumokkal a film (már eleve a holló alakja is nagyon hangsúlyos, de a végtelenségig lehetne sorolni a példákat), a túlvilágot és a valóságot pedig bármilyen hihetetlen, a szerelem köti össze, ami olyan erős, hogy még a halált is legyőzi, igaz, hogy csak egyetlen napra, de ez éppen elég arra, hogy elpusztítsa mindazt, ami ezen a világon pillanatok alatt porrá zúzta a boldogságot. Hát nem romantikus? Azért persze nem sok idő van ellágyulni, egy mocskos alvilágot kell megtisztítani a szennytől, ehhez pedig könyörtelennek kell lenni. Habár soha nem voltam a rockzene nagy barátja, mindenképpen ki kell emelnem, hogy mennyire meghatározó a zene, milyen kiválóan festi alá a történetet, sikerült megtalálni a film atmoszférájához tökéletes illő dallamokat.

Brandon Lee-ből minden valószínűség szerint még nagyobb filmsztár lett volna, mint a kedves papából (Bruce Lee-ről van szó ugyebár), egy ígéretesen induló karriert tört ketté az értelmetlen halál, akárcsak pl. Heath Ledger, vagy River Phonix esetében.  Brandon azon túl, hogy kiválóan képzett harcművész volt (ez ugye családi vonás), még színészi képességekben sem szenvedett hiányt, sajnos már sohasem tudjuk meg, milyen sikereket ért volna el a filmiparban. De így legalább örökké úgy marad meg az emlékezetünkben, ahogyan ebben a filmben láttuk: fiatalon és tehetségesen. Michael Wincott telitalálat volt a főgonosz szerepére, Ernie Hudson-nak és Anna Levine-nak vannak szép pillanatai, Bai Ling inkább csak biodíszletként funkcionál a filmben.

Nem olvastam a képregényt, ezért azt sajnos nem tudom megmondani, hogy mennyire maradt hozzá hű Alex Proyas, viszont az biztos, hogy maradandó élménnyel ajándékozta meg a nézőket. A halálból visszatérő, szerelméért bosszút álló rockgitáros kultikon lett, CGI-orgia nélkül érte el a mai képregényfilmek színvonalát ez a zseniálisan stílusos alkotás, amelyet nem csak a szép emlékek miatt érdemes újrázni, mai szemmel nézve sem poros, igazi gyöngyszem, örök kedvenc! Soha nem éreztem szükségét annak, hogy a számos folytatásra egyetlen pillanatot is pazaroljak drága életem drága perceiből...

Látványos, különleges stílusú képregényfilm, Brandon Lee kiváló alakításával, kötelező darab!

9/10