Ahogy a túlértékelt rendezőket taglaló listán már kedves kollégám leírta, Terrence Malick ritkán rendez filmet, de akkor, amikor nagy ritkán rászánja magát egy újabb alkotásra, egész Hollywood a kamerája előtt nyüzsög, egy cameoért egymást ölik a sztárok. Ő a filmgyártás egyik nagy különce, aki volt, hogy húsz éven keresztül nem rendezett. Talán legnagyobb alkotása a The Thin Red Line, amelyet a filmszakma nagy része az egyik legnagyszerűbb háborús történetnek tart. Ám a többi nevéhez fűződő film már jóval megosztóbb, Malick sokszor táncol azon a bizonyos vékony vörös vonalon, és ez most sincs másként. Az élet fája már a megjelenéskor kapott hideget és meleget egyaránt és tipikusan annak a filmnek mondható, amiről csak a megtekintés közben derül ki, hogy való-e egyáltalán az adott nézőnek. Nehéz is róla úgy beszélni, hogy nincs folyamatosan szemléltetésként előttünk az elemzés alanya.

Jellemzően elsőként a történetet szoktam felvázolni egy rövid bekezdésben, de most még ez sem ilyen egyszerű. A filmben van egy központi történetszál, de emellett kapunk egy olyan méretes esztétizáló vonalat is, ami szintén központi elem. Így most ennek tudatában írom le azt, amivel a film foglalkozik. A storyline egy családi dráma, amelyben Jack O'Brien (Sean Penn) felidézi gyermekkorát, hogyan élt a szigorú apjával (Brad Pitt) és szeretetteljes édesanyjával (Jessica Chastain) és a már elhunyt testvérével. Eközben pedig gyakran be vannak illesztve a műbe a linearitást felbontó képsorok. Így megalkotva egy, az élettel és halállal nagyon általánosan foglalkozó, a szavak dimenzióján túlmutató, a filmes eszközökkel erősen kísérletezgető filmet (még Malick átlagához képest is). Van itt minden, vallás, biológia, történelem, társadalomkritika, antropológia, pszichológia, filozófia, illetve a természetfilmekre hajazó bevágások sem ritkák. Nem is érdemes felsorolni, a tudományok közötti határok a megtapasztalás közben elmosódnak, egy átfogó értelmezésbe nyújtva betekintést. A médiában már sokat emlegetett dínók is előkerülnek, de ez közel sem annyira kizökkentő, mint az ember várná. Ettől függetlenül meglepő, de ez inkább annak köszönhető, hogy az a rész, amelyben az óriásgyíkok szerepelnek túl hosszúra sikerült.

A film pozitív oldala történeti résznél az, ami az emberi élet megtapasztalásához, a családhoz és a szocializációhoz kapcsolható. Bár közel sem egy lineáris sztoriról van szó, mégis összetett képet kapunk a szereplőkről, ezek pedig bőven kiegészíthetőek a saját tapasztalatainkkal, mivel az életképek nagyon emberközelien vannak ábrázolva. Ehhez rengeteget asszisztál az, hogy most az összes színész erős teljesítményt nyújt a saját életművükhöz viszonyítva is. Pitt meghökkentően jó a vasszigort fenntartó, megalkuvást nem ismerő apuka szerepében, aki szeretné elkerülni, hogy gyerekei is arra a szerencsétlen sorsra jussanak, mint ő. Chastain pedig ennek az ellentéte. Türelmes, és próbálja ellensúlyozni a másik felet, akinek a szemszögéből pedig naiv és ellenséges. Ehhez még jó kontraszt adnak a film elejei képsorok is. Sean Penn nem annyira hangsúlyos, de a gyakori komolykodó távolba nézés mellé mutatott mást is. A fennmaradó, olykor Discovery Channelt idéző, és az ember absztrakt részét megszólító rétegnél pedig a kimagasló operatőri munka és technikai megvalósítás, a kreatív ötletek és a valóban jó helyeken kísérletezgető rendezői és írói munka (még mindig nem hajlik giccsbe). Összességében pedig egy jó motivációval rendelkező, szilárd mondanivalóval felruházott filmet kapunk, aminek a megnézése bárkinek ajánlható élmény. Itt pedig most áttérnék a negatív tényezőkre.

Tehát az árnyoldal. Szerintem Malick egy csöppet túlzásba esett, ami az esztétizáló és hangulatfestő képsorokat illeti. Sokan emlegették a 2001: Űrodüsszeiát mint összehasonlításra alkalmas filmet. Ez annyiban igaz, hogy ott Kubrick hasonló elemeket használt, de sajnos itt ezeknek a túlzó használata olykor már ártott is. Úgy érzem, hogy Malick ezt szükségesnek látta ahhoz, hogy elérje célját egy átfogó és egységes látomást, de talán a picivel kevesebb több lett volna. A film ettől még nem válik rosszá, mert a fent említett szilárd tartalmat képes átadni. Csupán annyit veszített, hogy a sok illusztratív és a tudatot egy másik állapotba helyező elem egy idő után már inkább kizökkentő, vagy épp megmosolyogató, a lassú mederben csörgedező történet pedig lassan az unalomba csordogál. Ott, ahol a néző a kettős szerkezetből egy kis feloldásként már inkább egy valamelyest egybegyúrt konklúzióért kiált, ott Terrence jónak látott egy olyan lezárást, ami továbbra is ugyanazon a szinten marad, ugyanabban a mederben folytatja útját: lassan meghajol a saját maga által feltett kérdések előtt, ám azokat nem rendezi egységes sorba. Én nem kérek tőle választ ezekre, hiszen azt senki sem tudja, senki sem lehet ennyire mohó.

Bár a The Tree of Life egységes értelmezésben szándékozik megmutatni nekünk a világot, alapkérdéseket és alapigazságokat gyakran piszkálva, Malick ennek megalkotásával még soha nem ugrált lendületesebben azon a bizonyos vékony vonalon. Filmje egyszerre inkoherens művészfilm, és egyszerre logikus, megdöbbentő, lebilincselő, tanulságos, elgondolkodtató alkotás. Maradéktalanul egyik oldalnak sem felel meg. Hiába megosztó, masszív értékeit, nemes ambícióit nehéz lenne elvitatni, de ne csodálkozzunk, ha ellentmondásokba keveredünk, amikor megpróbáljuk végiggondolni.

7,5/10