A régi kedvencek újranézése mindig rizikós vállalkozás. Egyes filmek rettenetesen öregednek, hamar ki tud ábrándulni az ember egy-egy gyermekkori favoritjából. A napokban valahogy bevillant nekem a nyolcvanas évek legvégén készült Dragám, a kölykök összementek-film, amit anno kiskrambó koromban videón többször is megnéztem, és nagyon imádtam. Már nem is tudom, pontosan miről jutott eszembe ez a Disney-mozi, de elhatároztam, hogy a nyári uborkaszezonra való tekintettel újranézem a filmet, és leírom a tapasztalataimat a Kedves Olvasó okulására.

Wayne Szalinski (Rick Moranis kiválóan hozza a figurát, erre a szerepre született) egy tipikus szórakozott professzor karakter, aki tudósként a nagy kiugrás reményében megalkot egy gépet, amely elméletileg igen apróra le tudja kicsinyíteni a dolgokat. A berendezéssel azonban valami hibádzik, nem funkcionál rendesen. Wayne a gépével nem tud megfelelő eredményeket produkálni a cégénél, pedig már a családját is elhanyagolja a folytonos munka miatt. Egy reggel aztán a szomszéd gyerek, Ron Thompson baseball-labdája véletlenül berepül Szalinskiék ablakán, beindítja a padlástérben összeszerelt kicsinyítő masinát, amely "megvadul", és nemcsak a labdáért induló Thompson-fiúkat, hanem Szalinskiék gyermekeit is lekicsinyíti. Egy balul sikerült takarítás után a légypiszok méretű fiatalok a ház előtt elhelyezett kuka tövében, egy szemetes zsákban kötnek ki. A kölyköknek minden leleményességükre és ügyességükre szükségük lesz ahhoz, hogy átverekedjék magukat a dzsungellé növekedett kerten, és visszajussanak a házba.

A forgatókönyv a Richard Matheson (Legenda vagyok) regényéből készült A hihetetlenül zsugorodó ember (1957) című sci-fi/horror/kaland alapötletét fordítja át Disney-nyelvre. A rajzfilmes főcím, a könnyed hangvétel, és a törvényszerű happy end (Hé, ez nem spoiler, mi más lenne egy Disney-filmben, ha nem happy end?!) ellenére azonban finoman érezhetőek a történetben rejlő horrorisztikus zöngék. A picire zsugorodott gyerekek számára egy új, félelmetes világ tárul fel, ahol a méterekből mérföldek lesznek, az esőcseppek hatalmas bombaként csapódnak be, és az ízeltlábúak életveszélyt jelenthetnek mindnyájukra. A legrosszabb ebben a helyzetben az, hogy ők észlelik ugyan a külvilágot, de őket nem veszik észre még a saját szüleik sem. Ez utóbbi momentumra erősít rá a kertvárosi családok két archetípusának karikírozott ábrázolása. Wayne apuka csak a találmányainak él, Szalinszkiné az ingatlanközvetítői karrierjét építgeti, tehát a munka miatt egyiküknek sem jut elég ideje a gyerekekre. Velük ellentétben a szomszéd Big Russ Thompson (Matt Frewer élvezi a dolgát, kicsit túl is játssza a szerepét, de azért nem zavaróan) sokat foglalkozik a fiaival, ám erőszakosan rájuk akarja kényszeríteni a saját elképzeléseit az életről, nem enged teret a személyiségüknek - nem véletlen, hogy a nagyobbik Thompson-gyerek eleinte még örül is annak, hogy eltűnhet az apja szeme elől. A kétféle szülői hozzáállás természetesen a baj óráiban is markánsan kiütközik, mulatságos és tanulságos szituációkat eredményezve.

Ez a film jelentette a későbbi kalandfilm-iparos Joe Johnston (Rocketeer, Jumanji, Jurassic Park 3) rendezői bemutatkozását. A direktor már így, elsőre is egy kiváló ritmusú családi kalandot hozott össze, amelyben a történések pont olyan tempóban követik egymást, hogy a néző soha ne unatkozhasson, de ne is váljanak súlytalanná az események. Ez részben a forgatókönyvírók érdeme is, akik kapcsán érdekesség, hogy a sztori két fő agytrösztje, Stuart Gordon és Brian Yuzna a lovecrafti horrorfilmek két neves zászlóvivőjének (Reanimátor, Dagon – Az elveszett sziget, Nekronomikon - A holtak könyve) számít. Hát nem véletlenül mondom én azt, hogy ezt az alkotást is belengi egyfajta finom, borzongató buké...

Ha már a forgatókönyv került szóba, a szereplők jellemfejlődésére nem lehet panasz, mint ahogy a családi értékek hangsúlyozása is igen jól sikerült. Ezek persze nem hatnak relevációként egy Disney-studiós film esetében, de egy ilyen, gyerekeknek is szóló alkotásnál mindig fontos, hogy pozitív példákat tanuljanak a könnyen befolyásolható lurkók az adott moziból.

Nem szeretném túldicsérni a filmet, mert azért nem egy forradalmi alkotás. A trükkök a huszonöt évvel ezelőtti időszak színvonalát hozzák, és mai szemmel sem tekinthetőek kifejezetten rosszaknak, ám valószínűnek tartom, hogy a mostani, CGI-on edződött kölykök nem fogják annyira értékelni a bábokkal, stop motion technikával, vetített háttérrel, stb. operáló megoldásokat. A színészek - a fentebb említett kivételektől eltekintve - általánosságban megbízható közepes teljesítményt nyújtanak. A zene kellőképpen hangulatos, sokat hozzáad az élményhez. A film vígjátéki oldala nem kiugróan erős, frenetikus poénok nincsenek benne, inkább a folyamatos, kedves humor jellemző rá. Az alkotás legnagyobb rákfenéje az, hogy nem képes kilépni a tipikus családi film meseszerű keretei közül: azoknak, akik unják a hagyományos értékek szajkózását és a 100 %-os happy endet, ez a film nem fog sokat adni.

Így, felnőtt fejjel újranézve a Dragám, a kölykök összementek egy forradalmi újításokkal nem bíró, mára picit megkopott fényű, de korrektül kivitelezett, kedves és humoros családi kalandfilmként értékelhető, amelyet kicsiknek és nagyoknak is bátran merek ajánlani. Csak az ne tegyen vele próbát, aki minden Disney-alkotást utál vagy un.

Megjegyzés: a filmet követő folytatásokhoz és az azonos című tévésorozathoz viszont fokozott óvatossággal, és nem túl magas elvárásokkal érdemes közelíteni!

7/10