A második epizód ott veszi fel a fonalat, ahol az első abbahagyta, és nem is szövi sokkal tovább, gyakorlatilag a pilotban elfért volna az, ami a második részben történik. Horrorból nem kapunk sokat, a főszereplők viszont egy kicsit még hülyébbek, mint a korábban, és az is egyre világosabb, hogy az írók 20 évvel ezelőtt néztek utoljára tévét. Hogy pozitívumot is említsek: a vámpírok még mindig nagyon ott vannak (abban a 21 másodpercben, amikor látjuk őket), az erős színekre épülő világítás pedig egyedi vizuális ízt ad a sorozatnak. Még nem adom fel, de egyre inkább reménykedem, hogy az egészet elviszik a műfajparódia irányába, akkor nem fájna annyira hétről hétre az emberi hülyeség eme óra hosszú monumentuma. Lássuk be, amit a The Strain mindig is akart, az nem más, mint az ős-vámpírmítosz változatlan beemelése a modern világba, kvázi-megalapozott tudományos háttérrel (a sorozat tudósai meg fogák tudni magyarázni, mitől vámpír valaki). Ez viszont akkor működik, ha a komolyan lehet venni a sorozatot – tehát például ha a járványügy nagyfőnöke nem viselkedik úgy, mint egy idióta, aki életében nem találkozott akár egy náthás beteggel sem. Ez ugyanis a rész fő dillemmája: Eprahim Goodweather doktornak el kell engednie a repülőgépen történt mészárlás négy túlélőjét, úgy, hogy egyfelől világos bizonyíték van a kezében a fertőzésre (vérszívó dizájnerkukacok), másfelől a négy túlélő valamilyen fertőzés világos jeleit mutatja (vérvörös szem, sápadtság, láz, köhögés, hajhullás). Nincs az a valóság, amiben ez megtörténhetne (csak az oroszoknál). Mint ahogy az is elég valószínűtlen, hogy 280 holttest kisétál a boncteremből, és ez egy egész részen át senkinek nem tűnik fel. Ezek a részletek veszik el a sorozat realizmusát, és emiatt nem működik (egyelőre) a nagy ötlet: vámpírinvázió mint vírusos fertőzés. Mivel a tudományos háttér röhejes (főképpen a továbbra is idióta “tudósok” miatt), a fertőzés is az lesz.
Ugyanakkor a karakterek maximum annyira mélyek, mint az újszülött pocsolyák, és ez egyértelműen az írók hibája. Ebben a részben például kiderül, hogy Dr. Goodweather alkoholista. Úgy derül ki, hogy Dr. Goodweather elmegy egy Anonim Alkholisták gyűlésre, ahol elmondja, hogy alkoholista, illetve vallomásában összefoglalja karakterének lényegét és legfontosabb céljait is, ha esetleg a néző annyira masszívan ostoba lenne, hogy eddig nem fogta fel. Ugyanakkor az alkoholizmusnak még csak az árnyát sem látjuk sehol: a rész elején egy kocsmában beszélget valakivel, de a jelenet nem mutatja, hogy a doktornak bármilyen viszonya lenne az itallal. Akkor viszont nem érdekel. Én nézőként nem azt akarom, hogy elmondja egy karakter, hogy milyen, hanem hogy megmutassa. Éppen erről szólt ugyanennek az adónak egy másik sorozata, a Breaking Bad. Ha azt megnézték volna az írók, most nem követnének el ilyen ordas hibákat. A doktort körülvevő szereplők simán csak felszínes biodíszletként funkcionálnak, annyi személyiségük van, mint egy doboz langyos kólának. Amitől a megváltást várom, az a nem-tudományos szál. Itt már van olyan karakter, aki nem az állandó öndefiniálásra épül, hanem konfliktusra: ugyan a sorozat Abraham figuráját és viszonyát a vámpírvezérrel egyértelműen Dan Simmons Carrion Comfort című regényéből kölcsönözte (vagy, ha úgy tetszik, lopta), talán ez lehet az a történet, ami izgalmassá teszi majd az évadot. Az epizód egyébként is a büszkén utal hatásaira, Simmons mellett megidézi del Toro első filmjét, a Cronos-t is (a vámpírrá változáshoz közelítő ember felnyalja a vért a padlóról), valamint Murnau klasszikus Nosferatuját (a Mester dizájnjával), vagy a patkányírtó járványügyi ellenőr figuráján keresztül A testrablók támadása Philip Kaufmann-féle változatát, a világítás pedig Mario Bava és az olasz horrorfilmek előtt tiszteleg.
Mindemellett kicsit a tempót sem ártana felpörgetni, mert itt semmi sem történt. Csak hogy érzékeltessem: a francia kislány (ajjaj, remélem az ameriakaiak nem fogják emiatt azt hinni, hogy Berlin francia város), aki Perraud-illusztrációkat idéző lehetetlenül piros ruhájában hazatért az első rész legvégén, nem szerepel a második részben, kivéve az utolsó jelenetek egyikét, amikor is végre kivégzi rettentő idegesítő apukáját. Miért is kellett erre egy egész epizódot várni?
6/10