Ha valaha is létrejön európai filmipar a művészfilmesek állami pénzelosztói felett/helyett/mellett, az két nemzetnek köszönhetjük majd meg: a spanyoloknak és a németeknek. Előbbieket nem is olyan régen már emlegetettem a Los últimos dias kapcsán, most azonban utóbbiakról kell szót ejtenem. Ugyanis a német filmgyártás egy fényesen ragyogó ékkövét üdvözölhetjük ebben a produkcióban, amelynek kapcsán azonban szintén fel lehet emlegetni a sztereotípiákat: egészen németesen perfekcionista, ugyanakkor mindeközben egy kissé üres.
A 11. században a sötét középkor Európából gyakorlatilag kiirtotta a tudomány írmagját is. Rob Cole (Tom Payne) anyja halála után egy amatőr utazó orvos (Stellan Skarsgard) mellett nő fel, azonban mindig is foglalkoztatja, hogy a foghúzásokon és amputációkon túl hova fejlődhetne még az orvoslásban. Amikor megtudja, hogy Perzsiában egy Ibn Sina nevű tudós (Ben Kingsley) elképesztő eredményekre jutott, úgy dönt, nekivág a fél világot átszelő útnak. Még ha ez azzal is jár, hogy zsidónak kell álcáznia magát, ugyanis a muszlim világban a keresztények nem sok jóra számíthatnak.
Lehet, hogy igazán soha nem volt aranykoruk, azonban mintha mostanában kifejezetten megfogyatkoztak volna a történelmi filmek. (Értsd: nem az egymást aprítós, szuperlassított 300-klónok, hanem a rendes történelmi filmek.) Azonban ez a darab visszahoz valamit a Ben Hur vagy a Gladiátor fényéből, és meg tudja ragadni nézőjét az általa ábrázolt korral.
Például még mindig nem tudtam teljesen feldolgozni, milyen elképesztő látványt sikerült összehozni relatíve kis pénzből. Legyen szó a pazarul fényképezett totálokról, a részletgazdag effektekről vagy a hatalmas díszletekről, a spórolásnak a legkisebb jele sem látszik a látványon. Sőt, mintha minden jelenet egyre jobban és jobban le akarna nyűgözni minket. Nem esik nehezünkre tehát elveszni a film által kreált környezetben, már csak azért sem, mert a film alapjául szolgáló bestseller egy érdekes, ámde kevéssé ismert világot tár elénk. Philipp Stölzl rendező pedig bámulatos érzékkel tereli egyetlen mederbe a látványt, a párbeszédeket, a rutinos és kevésbé rutinos színészeket, avagy itt minden és mindenki tökéletesen profi.
Azonban a profizmus még kevés, ugyanis ezt a művet sehogy sem sikerül élettel megtölteni. Bár két és fél óráig ültem a produkció előtt, de utólag nem tudok számot adni, hogy hová folyt el a rendező kezei közül ez a hosszú játékidő, mert igazán sem tartalomban, sem mélységben nem jelentkezett ez a monumentalitás. A forgatókönyv nem szolgál kifejezetten kidolgozott karakterekkel, komoly gondolatokkal, vagy éppen fordulatos és bonyolult történetszövéssel, a dramaturgiában pedig sokszor gyakorlatilag az 5 évvel ezelőtt készült Agorát láttam viszont. Úgyhogy nem tudok másra gondolni, mint hogy a kimérten vágott jeleneteknek, a cselekmény haladásához szükségszerű mellékszálak tömkelegének köszönhetően a jelentőségéhez mérten egy kissé indokolatlanul hosszú alkotás lett ez. Nem mondanám azt, hogy kifejezetten unalmas lenne, azonban számomra csalódást keltő volt, amikor nagyjából a játékidő felénél elkezdtem érezni, hogy erőfeszítéseimet és kitartásomat igazán semmi különlegessel nem fogják jutalmazni.
Bizonyos szempontból tehát bámulatos film ez, azonban ezek sajnos leginkább mind technikai és vizuális szempontok. Történetmesélésben ugyanis semmi újat vagy különlegeset nem hordoz magában ez a mű. Ugyanakkor ha a Parfüm-Pandorum-Felhőatlasz sorban ezt mindössze csak egy minimális kisiklásnak tudom be a német filmgyártástól, amelynek a tendenciát elnézve még lesznek ennél sokkal fényesebb csillagai is.
7/10