A bosszú könnyű, megbocsátani sokkal nehezebb. Főleg, akkor, ha az életedet veszik el, elszakítanak a családodtól, és hosszú évekre börtönbe zárnak, azért, mert hittél abban, hogy a néped többre hívatott, és erősebb, mint ahogyan az országod vezetői gondolják. Csak az igazán nagy lelkierővel rendelkező emberek képesek erre, és Nelson Mandela az volt. Nem könnyű életrajzi filmet készíteni egy mindenki által tisztelt személyiségről, megmutatni az embert az ikonikus kép mögött. Nem is sikerült sajnos.

Nelson Mandela (Idris Elba) egy kis faluból indult, menő ügyvéd lett, akinek jelleme ifjabb éveiben bizony elég távol állt a mindenki által ismert időskori képtől. Nem volt hűséges a feleségéhez, élvezte az életet. Aztán találkozott élete szerelmével, Winnie-vel (Naomi Harris), akivel boldog családi életet élt. De ez neki nem volt elég, egy apartheid (faji elkülönítés)-ellenes mozgalom vezetője lett, a hatalom üldözni kezdte, végül életfogytiglani börtönre ítélték. Nem törte meg a hosszú fogság, jelkép lett, és amikor kiszabadult, ő lett a Dél-Afrikai Köztársaság első fekete elnöke. Ezt a különleges életutat mutatja be a film.

Jól indul a történet, mivel Mandela ifjúkori évei nem közismertek, ezért nagyon jó arányérzékkel választották ki a az alkotók mérföldköveket ebből az időszakból, figyelemmel kísérhetjük, hogyan lesz az enyhén felszínes, kicsit playboy jogászból politikai aktivista, és persze a megismerkedésük Winnie-vel is központi szerepet játszik a történetben. Egészen a börtönbe zárásig feszes és érdekes a film, utána azonban egyre érzelgősebb jelenetek követik egymást, lassan, de biztosan esik szét a történet, egyre üresebb képkockákat kap a csalódott néző. 

A forgatókönyv alapvetően nem volt rossz, de az írók képtelenek voltak elvonatkoztatni a Mandela iránti végtelen és teljesen jogos tisztelettől, ezért a film második részére teljesen sematikussá válik az egyébként nagyon is érdekes karakter, szép, de üres szavakat és képeket látunk, de a figyelem lassan elkalandozik. A legfontosabbat nem tudtuk meg: mit jelentett az apartheid az ország lakosai számára, legyenek azok fehérek vagy feketék. Azt sem sikerült érzékletesen bemutatni, hogyan vált a harcos politikai aktivista a börtönévek alatt bölcs, békét hirdető vezetővé. Az viszont nagy erénye a filmnek, hogy a Mandela és felesége közötti kapcsolat alakulását nagyon jól mutatja be, megértjük, miért lett Winnie az átélt szenvedések hatására olyan, amilyen, hogyan kovácsolta össze őket a szeretet, és választotta szét őket a gyűlölet. 

A történelem csak háttér, az embert próbálja megmutatni a film (amely Mandela önéletrajzi írásán alapul), azonban nincsenek benne igazán erős jelenetek, főleg a börtönévek bemutatása sikerül meglepően semmitmondóra, szinte baráti a kapcsolata a börtönőrökkel, mintha csak Winnie-nek kellett volna komoly atrocitásokat átélni a rácsok között. Az évek lassan folydogálnak, Mandelának csak a külső változását követhetjük figyelemmel, a belső rejtve marad, így nem kerül igazán közel a nézőhöz a karakter. A szabadulás utáni részek kimondottan sziruposak, a tévébeszéd ellenben mindent megér, a zárókép is hatásosra sikerült. Az operatőri munka kiváló, a vágások azonban hagynak némi kívánnivalót maguk után, a zene ellenben varázslatosan jó, Bono-t nem véletlenül jelölték Oscar-díjra érte.

Idris Elba tökéletes választás volt a főszerepre, hitelesen formálja meg mind a fiatal, mind az idős Mandela-t, nagyon erős a jelenléte a vásznon. Naomi Harris jól meglepett, hiszen a Skyfall-ban nem igazán volt átütő, és ami sokkal rosszabb, a Frankensteinben sem (nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy szerintem a színpadi színész az igazi színész!), mélyen átélt alakításával azonban sikerült meggyőznie a tehetségéről. 

Justin Chadwick nem egy nagy formátumú rendező (A másik Boleyn lányt konkrétan végigdühöngtem, és még Cumberbatch sem volt jó benne), értőbb kezekben talán méltóbb emléket sikerült volna állítani Mandelának. Elsősorban a kiváló színészi alakításoknak köszönhető, hogy a második felében nem fullad teljes unalomba a történet. Néhány szép és erős képet magunkkal viszünk belőle, de nem érint meg igazán az alkotás.

Szép, de eléggé üres életrajzi film Nelson Mandeláról, amelyet Idris Elba kiváló alakítása miatt érdemes egyszer megnézni.

6/10