Ha azt hiszed, hogy Jonah Hill fogyasztja a legmenőbben a filmvásznon az élő halat, akkor nagyon sürgősen pótolnod kell ezt a filmet! Monty Pythton-ék már régen nyugdíjba mentek sajnos, és már nem valószínű, hogy filmügyileg valaha összeáll a legendás csapat (elteltek az évek, ráadásul az egyik tag sajnos már nincs velünk), de itt hagytak nekünk szerencsére néhány zseniális fimet, amelyet bármikor megnézhetünk, és miközben halálra nevetjük magunkat, némi fáziskéséssel arra is rájövünk, hogy olyan társadalomkritikát és mély filozófiai mondanivalót is rejtenek ezek a művek, amelyek néha katartikusabbak is tudnak lenni, mint egy-egy dráma. Nagyon gyorsan függőséget okoznak ezek a filmek, és olyannyira maradandóak a poénok, hogy még az is megesik veled, hogy már akkor nevetsz rajta, amikor még csak elkezdődik a jelenet. Habár ez nem klasszikus Python-film, azért az alkotók miatt erősen aközeli, ezért velem is ez történt, hosszú idő után újráztam, mégis fejből mondtam a szöveget, ezredjére nevettem magam betegre a filmen. Zseniális vígjáték, kötelező darab!

Wanda (Jamie Lee Curtis) a magát bátyjának kiadó übermacsó szeretőjével, Ottóval (Kevin Kline), a jólelkű, dadogós Ken-nel (Michael Palin) és a hivatalos szeretőjével, Georges-dzsal (Tom Georgeson) nem kevés szervezés és előkészítés után elrabolnak egy szép nagy rakás gyémántot. Azonban a sikeres akció után Wanda és Otto nem találják a zsákmányt, azt ugyanis az előrelátó,  nem hétköznapi párosnak köszönhetően időközben sajnálatos módon börtönbe került Geroges elrejtett, és csak a félénk Ken tudja hová. A széf kulcsa azonban időközben Wanda nyakláncába került, aki információszerzési célzattal közelebbi kapcsolatba kerül Georges védőügyvédjével, Archie-val (John Cleese). Innentől kezdve elszabadul a pokol, mindenki mindent bevet, hogy megszerezze a szajrét...

Két dolgot szeretnék leszögezni elöljáróban: ezt a filmet szinkronnal kell nézni (a tipikus angol humort zseniálisan sikerült magyarítani, Haumann Péter és Tordy Géza pedig telitalálat!), és soha, semmilyen körülmények között ne nézd meg a film folytatását (Fészkes fenevadak), mert egyáltalán nem méltó ehhez a zseniális alkotáshoz!

A könnyű műfaj mindig a nehezebb, sokkal kevesebb a maradandó vígjáték, mint a dráma. Még kevesebb az olyan, amelyiknek sok évvel az elkészülte után is érhető és élvezhető a humora. John Cleese írta a forgatókönyvet, játszik is a filmben Mihael Palin-nal együtt, ezért a Python - feeling erősen tetten érhető, ha nem is éri el a film a Gyalog galopp színvonalát, de nem véletlenül lett klasszikus. A siker titka a zseniális történetszövésben, a helyzet és jellemkomikumok maximális kihasználásában rejlik, valamint a tökéletes castingban, az összes főszereplő telitalálat, felszabadultan komédiázik mindenki, máig nem poros a film.

A karakterek nagyon jól meg lettek írva, van itt nekünk egy darab elismert védőügyvédünk, akinek unalmas hétköznapjaiba berobban Wanda, és rájön arra, hogy ő nem ilyen életet akar élni, ki akar törni az unalmas mindennapokból. Otto a legexcentrikusabb figura, egy nem túl értelmes übermacsó, fegyvermániás, magát nagymenőnek feltüntető, valójában piti és gyáva bűnöző, aki nem tudja elviselni, ha ostobának nevezik, nagyon büszke arra, hogy Nietzschét olvas, kár, hogy egyetlen szót sem ért belőle. Alfahímből a film végére egy szánalmas, nevetséges alak lesz, míg vele szemben a lúzer Ken túl tud lépni a saját korlátain. Wanda a történet motorja, gátlások nélkül beveti a külsejét a férfiak manipulálása érdekében, azt gondolja, hogy őt a pénzen kívül semmi sem érdekli, és ő lepődik meg a legjobban azon, hogy a lehető leghihetetlenebb helyzetben találja meg az igaz szerelem.

Nem tökéletes a film, sokszor beáldozzák egy jó poén kedvéért a történetet, de ennél nagyobb hibát nem lehet felróni ennek a zseniális vígjátéknak, amelynek jobbnál jobb jeleneteiből képtelenség a legjobbat kiválasztani. Sikerült jól eltalálni az érzelmek és az akció arányát, a társadalomkritikai él is pontosan úgy lett adagolva, hogy ne zavarja a felhőtlen szórakozást. Ebben a filmben egyszerűen minden összejött, nem is sikerült megismételni a sikert, pedig sajnos megpróbálták az alkotók.

Kevin Kline nem véletlenül kapott Oscar-díjat Otto szerepéért, teljes mértékben uralja a filmet, mindenkit lemos a vászonról, lubickol a szerepében, öröm nézni az alakítását. Jamie Lee Curtis horrorkirálynőként híresült el egykoron, pedig ragyogó komika (emlékezz a Két tűz közöttre Schwarzeneggerrel!), nagyon sajnálom, hogy azóta eltűnt a filmvászonról. John Cleese és Michael Palin szintén kiválóan alakítják a szerepüket, Maria Aitken-nek vannak szép pillanatai.

Charles Crichton együtt írta és rendezte a filmet John Cleese-zel, ez volt szakmai pályájának csúcsa. A tipikus angol humort sikerült széles közönség számára érthetővé tenni, a konstans sírva nevetés esete forog fenn a film egésze alatt, a színészi játék frenetikus, bár ma is készülnének ilyen színvonalú alkotások a műfajban!

Zseniális vígjáték, ezerszer nézős klasszikus!

9/10