Damon Lindelof (azaz a világ legméltatlanabbul utált forgatókönyvírója) egy rövid, de annál sikertelenebb (bár attól függ, a World War Z-t például ő mentette meg) filmes kitérő után visszatér a sorozatokhoz. Ilyenkor pedig elkerülhetetlenek a feltételezések, hogy talán végre megszülethet az első sorozat, amely sok sikertelen próbálkozás után végre vissza tudja hozni a Lost élményét. És ebben a produkcióban minden lehetőség megvan erre.
Október 14-én az emberiség pontosan 2 százaléka egész egyszerűen eltűnt a Föld színéről. 3 évvel később miközben a politikusok és újságírók még mindig a hogyanokról és a miértekről vitatkoznak, az átlagembereket sokkal inkább személyes tragédiáik foglalják le. Mapleton kisváros lakói között van, aki nem tud túllépni. van aki a féktelen bulizásban éli ki magát, mások pedig a gyorsan elburjánzó szekták egyikében találják meg a boldogulást.
Azaz lényegileg ez a sorozat a gyászról szól. Ugyanakkor a fentiekből is látszik, hogy nem próbálkozik annyira eredeti megközelítéssel, mint például a zombitémát megcsavaró Les Revenants, hanem az alapötlet nagyrészt az érdeklődés felkeltésére szolgál. És valljuk be őszintén: egy rakás gyászoló ember sztorija a filmfesztiválok zsűrijén kívül nem sokakat érdekelne. Ezt valószínűleg az alapul vett könyvet szerző Tom Perrotta is nagyon jól tudja, hiszen korábban már sikeresen adta el két könyvét (Elections, Little Children) Hollywoodnak. (Egyébként A hátrahagyottak c. könyvet június 30-ától szintén meg lehet vásárolni.) Másik oldalról viszont némiképp ez a könyv (és a sikere) a biztosíték arra, hogy a történet kellő érdekességet tartogat számunkra.
Bár még igazán a fő karakterek sem lépik túl a kisvárosok sztereotípiáit, így a jövőre nézve kérdéses, mit lehet kihozni mondjuk a rendőrfőnökből, vagy tinédzser lányából, azonban őket csupa olyan ember veszi körül, akik kiváló táptalajt nyújtanak a klasszikus lindelofi misztikumnak. Egyből két rejtélyes (és izgalmas) szekta életébe is bepillantást nyerhetünk, ráadásul a pazar lezárás azt ígéri, talán az eltűnések megértéséhez is közelebb kerülhetünk.
A hátrahagyottak egy sorozatra emlékeztet kísértetiesen: a FlashForwardra, amely szintén egy könyv alapján készült, és az elmúlt évek egyik legzseniálisabb koncepcióját áldozta fel az érdektelen karakterekkel való drámázás oltárán. Aztán mire visszatért volna a mélypontról, a nézők és a csatorna is meghozta az ítéletet. Ha Lindelofnak ennél egy kicsit több esze van, akkor viszont egy olyan produkcióval jöhet elő, ami meg tudja idézni a Lost mesteri első két évadát. (Ha pedig még több esze van, akkor egy olyannal, ami utána nem indul el lefelé a lejtőn.)
Érdekes módon a tegnap kitárgyalt Tyrant a pilot szintjén egy kicsit jobban tetszett ennél, azonban A hátrahagyottakban sokkal több perspektívát látok. Már csak azért is, mert ha egy csatorna van, ahol lehet bízni abban, hogy egy sorozat színvonala nem hogy nem fog esni, hanem még nőni fog, az az HBO.
