Ha személyesíteni kívánnám, a 2010-es kanadai The Corridort (amely nem tévesztendő össze az ugyanebben az évben kijött, pont ugyanilyen című svéd thrillerrel) akár a 2008-as Pontypool kissé fogyatékos kisöccsének is definiálhatnám. Ha nem is olyanok, mint két tojás, a hasonlóságuk szembe tűnő: mindkét alkotás kis költségvetésű, kanadai, alapvetően a horrorból kiinduló, de újító szándékú, intelligens, többféleképpen értelmezhető szerzői film. Hogy miért degradálom „fogyatékossá” jelen kritika tárgyát? Mert több olyan, kisebb-nagyobb hibától is szenved, amely - legalábbis az én szememben - lerontja az élvezeti értékét.
A történet első hallásra az Evil Dead hagyományait követi. Öt fiatal felnőtt - élükön az édesanyja halála óta rendkívül labilis Tylerrel (Stephen Chambers) - egy erdei házban szolid „csak fiúknak” bulit tart, miközben odakint hull a hó, és repkednek a mínuszok. A buli apropója az, hogy Tylert kiengedték a zárt osztályról, ahová azért került, mert az anyja elvesztésekor, sokkos állapotban két haverját is megsebesítette. A döcögősen induló baráti összejövetel persze a későbbiek során véres eseményekbe torkollik. Az erdőben a Gonosz Halott-kánontól eltérően ezúttal nem egy démon, hanem egy fényes, folyosó alakú erőtér jelenik meg, amely először egészen csodálatos dolognak tűnik, aztán rövid idő elteltével szó szerint az őrületbe kergeti a kis csapatot.
Bár a bevezetőben kissé nyersen pozícionáltam a filmet, azt le kell szögeznem, hogy a The Corridor alapvetően egy ügyes, számos értékkel rendelkező alkotás. Nagyobbrészt a forgatókönyv, kisebb részt pedig a színészek érdeme, hogy a film szereplői nem pusztán kliséhalmazok, hanem valóban esendő, emberi karakterek, életszagú problémákkal. A mozi - részben a csendes, minimalista gitárpengetéseken alapuló zenének köszönhetően - nagyon jól átadja a még gyermekkorban kezdődött férfibarátság hangulatát. A hangulati alapozás akkor térül meg, amikor beindul a terror. A véres események azért olyan húsba vágóak, a szereplők tébolya azért olyan fájdalmas, mert átérezzük ezeknek az embereknek a sorsát és problémáit. A pozitívumok kapcsán meg kell még említenem a Tyler édesanyját, Pauline-t játszó színésznőt (Mary-Colin Chisholm) is, aki iszonyat félelmetes, boszorkányos jelenléttel bír.
A film legnagyobb fegyvere a története, amely sokféleképpen értelmezhető és erősen szimbolikus jellegű. A The Corridor első körben az inváziós sci-fi horrorban pozicionálja magát, hatalmas kalapemelgetésekkel tisztelegve Stephen King ez irányú munkássága előtt. Az orrvérzés motívuma és a szereplők mentális átalakulása a Rémkoppantókra hajaz; az alapszituáció, a szereplők, és a környezet az Álomcsapdával rokonítható; plusz az egyik könyvespolcon az éles szeműek kiszúrhatnak egy baljós, fekete gerincű kötetet is, amelyet talán (nem látszik tisztán) maga a modern horror királya írt. Az invázós horror-vonal szerinti értelmezés alapján a folyosó egy földönkívüli entitás, amely elsőként Tyler anyját szállta meg. Pauline még életében gyógyszerek segítségével sikeresen féken tartotta a benne lakó lényt, ám halála után, a hamvainak elszórásakor a teremtmény újra aktivizálódik, új gazdatestet („Hangot”) és erőforrásokat (holt és élő áldozatokat, valamint erős emberi érzelmeket) keres, hogy elérje a „várost”. A város aztán lehet a legközelebbi település is, de lehet a lény idegen világban lévő otthona is. A folyosó két irányba vezet, két világot köt össze…
Persze ez csak a történet azon értelmezése, ami feltételezi, hogy a készítők Rémkoppantók-féle horrorsztorit akartak csinálni. Viszont ha nyitottabban közelítünk a témához („kapcsolódunk”), akkor kinyílik a film: a folyosó átjárót jelenthet az élők és holtak világa között (ergo lehet a Tylert az anyjával összekötő gyász szimbóluma), de jelentheti a csodálatos gyermekkori vágyak és a kiábrándító valóság közötti kapcsot is (Tyler barátai kimondva-kimondatlanul fantasztikus lehetőségként tekintenek az erőtérre). Nem kétséges, hogy a folyosó olyan sokoldalú szimbólum, amely számtalan egyéb értelmezési lehetőséget is elbír, pl. tudatos-tudatalatti közötti kapcsolat, stb. A film zavarba ejtő lezárása azonban a legtöbb értelmezést némileg megkérdőjelezi, mivel csak nehezen illeszthető be a felállított hipotéziseink logikájába.
Az alacsony költségvetésből és a rendezői tapasztalatlanságból/ügyetlenségből fakadó hiányosságok - például a fapados számítógépes effektek, valamint a néhol teljesen elhibázott, a történéseket majdnem érthetetlenné tevő vágás - rontják ugyan az összképet, de nem ezek tekinthetőek a film legnagyobb hibájának. Az alkotás legnagyobb gondja az, hogy mondanivalója tekintetében „ágyúval lő a verébre”. Olyan széles szimbólumrendszerrel dolgozik, amely egyszerűen túl sok, túl nagyszabású, túl univerzális. Az olyan megátalkodottan választ kereső nézők, mint amilyen én is vagyok, nem tudnak kielégítő, minden kérdést megválaszoló megfejtést találni a filmhez. Hiába agyalok már három napja, nem kapok egy igazi választ, csak lehetséges válaszokat, de azokból rengeteget.
A folyosó Hangja ezt mondja a végjátékban: „nincs jogod ezt megérteni”.
Kérdem én: miért nincs?
7/10
