Kifejezetten rossz ómen, amikor egy film marketingje során az "XY sikerfilm készítőitől" közhelyet sütik el. Azonban itt nem vicceltek, amikor a Tropa de Elite alkotóit emlegették, ugyanis a producerek, az operatőr, de még az egyik főszereplő is közreműködött ott, sőt, még a Robotzsarura átnyergelt José Padilha is is beugrott producerkedni, ha már a rendezést nem vállalta. A végeredmény pedig ha nem is lett olyan emlékezetes, egyáltalán nem okozott csalódást.

Nando (Luca Bianchi) egy amszterdami út során találkozik a DJ-ként dolgozó Erikával (Nathalia Dill). Gyakorlatilag az első látásra egymásba szeretnek, azonban az együtt töltött napok során szép lassan kiderül, hogy ez nem is annyira első látás volt: két évvel korábban már találkoztak egyszer egy nyári fesztiválon. A sztoriból pedig szép lassan felsejlik, hogy a drogok és a féktelen bulizás milyen tragikus fordulatok mentén alakították a két fiatal életét.

Brazíliában valamiért szeretik a több szálon/idősíkon futó filmeket, ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy értenek is ehhez a stílushoz. Bár terjedelmében és mélységeiben sem mondható hatalmasnak az alkotás mögött álló sztori, kiszámíthatatlannak még kevésbé, a forgatókönyv magabiztos kézzel fűzi össze a szálakat, mindig a tökéletes pillanatban váltva át egyikből a másikba. Viszont túlzás lenne azt állítanom, hogy egy mozgalmas filmről beszélünk. A bő másfél órás játékidő története ugyanis hiába fut 3 idősíkon, leghosszabb jeleneteit az teszi ki, hogy a szereplők közül valaki éppen szexel/bulizik/drogozik. Avagy istenigazából semmi olyan nem történik, amibe egy rutinosabb fesztiválozó ne futhatna bele az előttünk álló nyár során.

Ennek ellenére viszont ne asszociáljon senki a Spring Breakers öncélú videoklipjeire, ugyanis Marcos Prado rendező egy egészen elképesztő audiovizuális élményt pakolt össze, a gyönyörű képek és a dübörgő zene kombinációjának köszönhetően pedig sokszor már-már a néző is át tudja élni a szereplők tripjeit. És hiába rendelkeznek ezek a pillanatok szinte minimális tartalommal, hatásukkal ellensúlyozni tudják a forgatókönyv egyszerűségét és esetleges hiányosságait. Abszolút rendezői filmmé válik tehát a végeredmény, ahol a "Mit?" helyett sokkal nagyobb hangsúlyt kap a "Hogyan?", ezzel pedig ki tud emelkedni a hasonlóan nem túl erős koncepciók közül. (Nem lepne meg, ha Marcos Prado hamarosan valami nagyobb szabású alkotás környékén látnánk.)

Nem mondanám különösebben érdekes vagy kiemelkedő filmnek ezt a produkciót, azonban azon kevés alkotás közé tartozik, amely tudja igazolni a film, mint médium létjogosultságát. Avagy ha egy olyan történetet akartok látni, amely talán feleennyire sem lett volna élvezhető leírva, akkor válasszátok ezt a filmet.

7,5/10