Brazília talán igazán 2002-ben tette fel magát a térképre filmek terén az Isten városa című művel, azonban azóta rendre bizonyították, hogy komoly tényezők ilyen téren, és tőlük mindig lehet egy-egy jó alkotásra számítani. Ez ennél a filmnél sem volt másképpen, más kérdés, hogy az Elit halálosztók amennyire jó, annyira hiányzik belőle a profizmus.

Nasciemento százados (Wagner Moura) a kis létszámú, de annál kíméletlenebb és annál hatékonyabb BOPE tagja. Ők azok, akik a korrupt rendőrséggel ellentétben maximális lojalitást mutatnak, legyen szó a favelákat uraló gengszterek likvidálásáról vagy a drogot terjesztő rendőrök lefüleléséről. Azonban hamarosan születő gyermeke miatt főhősünk úgy gondolja, hogy ideje egy kicsit veszélytelenebb foglalkozás után néznie, ehhez pedig meg kell találnia az utódját. Két egyenes és ambiciózus rendőrtiszt, Neto és Matias (Caio Junqueira és André Ramiro) a jelöltje, azonban bár ők ketten remek párost alkotnak, egyenként megvannak azok a hibáik, amelyek kétségessé teszik az alkalmasságukat.

Az elvileg megtörtént események alapján íródott történetet a főszereplő narrációja viszi előre, éppen ezért kicsit furcsa felépítésű. A fent leírt szituáció nagyjából a játékidő közepén áll elő (bár Nascimento szavaiból már az első percekben értesülünk róla), így addig az ide vezető utat és a karaktereket ismerjük meg. És bár ez a keret tényleg kicsit szokatlan, alapvetően jól működik. Ami viszont még inkább emeli a produkció színvonalát, az a hollywoodi filmekben sehol sem látható kegyetlen, tabudöntögető őszinteség. Attól kezdve, hogy az egyik szereplő hogyan igazítja el a beképzelt, lelkiismereti jótékonykodó, gazdag egyetemistákat, annak hiteles bemutatásán keresztül, hogy milyen trükkökkel próbálják a rendőrök saját zsebüket megtömni napi rutinjuk keretében, egészen odáig, hogy az elit kommandósok milyen embertelen módszereket is képesek bevetni a cél érdekében. Ez az alkotás meghazudtol mindent, amit a világról gondolunk, és a pozitív hős nélküli világképével képes valamennyire felnyitni a szemünket.

Azonban mint film, ezt nem a legjobban teszi. Leginkább költségvetési okokból rossz minőségű, rángatózó operatőri munkát kapunk, és ez még nem is szükségszerűen sülne el rosszul (ld. End of Watch), de a rendezés és a zene (illetve inkább utóbbi hiánya) kifejezetten kárára van a produkciónak. A mű egyre inkább egy kihagyott ziccerré alakul, amely bár intelligens és gondolatébresztő, nem tud hatást kiváltani és alig érinti meg a nézőt. Egy profi kiviteléssel egyenes út vezetett volna a legnagyobb klasszikusok közé.

Tehát egy minimális hatásvadászat és hozzáértő technikai megvalósítás nagyot dobott volna a végeredményen, amely így is remek, de végül azt fogjuk érezni, hogy lehetett volna sokkal jobb is. Ettől függetlenül azt az eredetiség és bátorság mindenképpen értékelhető, amely az európai és az ázsiai filmművészet után Brazíliába is kezd begyűrűzni.

8/10