Kezdem azt érezni, hogy az orosz népnek van egy olyan egyszerre jó és rossz szokása, hogy bitang hangulatos filmeket tudnak rendezni borzalmasan megírt forgatókönyvekből. Ennek legfrissebb példája a Metro volt, azonban 1986-ig visszamenve is pont ugyanez a kép fogadott, ezúttal egy posztapokaliptikus alkotás személyében.

A történet az atomháború utáni Szovjetunióban játszódik, ahol egy atombunker mindennapjaiba nyerhetünk betekintést nem sokkal a katasztrófa után. Főszereplőnk (Rolan Bikov) a katasztrófa során eltűnt gyerekének írja rendületlenül a leveleit, miközben felesége mellette haldoklik. És...izé....szóval ennél sokkal több nem is nagyon történik.

A hidegháború szovjet sci-fi irodalmára valamiért jellemző volt, hogy a nagy, filozofikus gondolatokat mindig előrébb helyezte a reális emberi sorsok és jövőképek gyakorlatias, részletes ábrázolásánál (valahogy így jött létre a létező és a működő szocializmus paradoxona is, szóval ez nem kéne, hogy meglepő legyen). Ez a mű is tökéletesen reprezentálja a fentebb leírt irányzatot, ugyanis gyakorlatilag másról sem szól, mint hogy egy rakás ember ül egy bunkerben és az emberiség sorsáról filozofálgat 85 percen keresztül. Az atomháború utáni világ valódi dilemmái és konfliktusai csak minimálisan jelennek meg a háttérben, ugyanis a film írói (a sci-fi ikon Borisz Sztrugackijjal kiegészülve) fontosabbnak tartották azt megvitattatni a szereplőkkel, hogy vajon van-e még remény az emberiség számára, és hogy milyen hibákat követtünk el. (Valamint, hogy a színészek se fáradjanak el, néha teljes sugárvédelmi öltözetben teszik ezt.) Mindezt pedig (amolyan oroszosan) annyi hosszúra vett beállítás, és sok esetben annyira rossz szerkesztés kíséri, hogy a végére már egészen nézhetetlenül unalmassá válik a produkció.

Ugyanakkor nem áll ez a mű pozitívumok nélkül: sok helyen minden idők legpesszimistább posztapokaliptkus jövőképeként aposztrofálják, és bár ez talán egy kicsit túlzás, kétségkívül hihetetlenül erős (és depresszív) atmoszférával rendelkezik. A képi világ is nagyon hatásos, hatalmas díszletekkel és kifejezetten ügyes effektekkel felvértezve segít megragadni a hangulatot. Ráadásul tulajdonképpen a mai napig egyedi koncepciót ábrázol a film, amelyet azóta csak Dmitrij Gluhovszkij Metro-könyvei tudtak megismételni. (Érdekes módon tulajdonképpen azok előzményfilmjeként is megállná a helyét ez a mű.)

Végső soron viszont legyen bármennyire is erős film ez, a fókusza túlságosan elhibázott ahhoz, hogy igazán értékes lehessen. Ebből a szempontból tehát messze nem érhet fel például a Testamentumhoz, amely egy hasonló szituációt sokkal drámaibb és katartikusabb módon tudott ábrázolni.

5,5/10