Wally Pfister elsőfilmes rendező, de már most mindenki Christopher Nolan filmjeihez hasonlítja a Transzcendenst, mivel a fent említett úr Nolan kedvenc operatőre volt. Tehát az összevetés indokolt, ráadásul Pfister első művére azt is lehetne mondani, hogy képi világában és gondolatiságában egy vérbeli Nolan típusú film. Jellemző rá a hasonló színészi gárda és az, hogy nagy nevekkel dolgozik. Johnny Depp mellett most itt van Cillian Murphy, Rebecca Hall, Paul Bettany és Morgan Freeman is. Aztán ott van még az a tényező, hogy érdekes gondolatiságot vonultat fel amellett, hogy főképp blockbuster elemekből építkezik (lásd: Eredet). A kissé komor hangulat itt is megvan, és természetesen az operatőri múltnak köszönhetően remek atmoszférával rendelkezik a film és az egész kameramunka dicséretes. De akkor hol itt a gond? Általában Nolan filmjeit mindenki szeretni szokta, ez meg hasonlít is hozzájuk. Akkor miért hallani mindenfelé az interneten, hogy nem sikerült jóra, miért húzzák le olyan sokan? Én most a korábbi, Dani által elkészített kritika után leginkább ezt a témát fogom a Trancendence kapcsán körüljárni, és utána ebből vezetem le az ítéletemet is. A felemás fogadtatás és a háttér kapcsolatát keresem.
A történet minden bizonnyal már a könyökünkön jön ki, így én hamar elintézem azt. Dr. Will Caster (Johnny Depp) serényen dolgozik egy olyan mesterséges intelligencia létrehozásán, ami egyszerre rendelkezik a létező összes tudással, emellett érző, érzékeny „lény”. Ám technológiaellenes csoport támadást szervez ellene, így Will olyan helyzetbe kerül, hogy saját kutatásának tesztalanyává válik.
Azt már most láthatjuk, hogy kezdetektől egy igencsak érdekes témát fog boncolgatni az alkotás. A film során olyan tematikai csokorral találkozunk, amely magában foglalja a technológiai szingularitást, az ember és a természet viszonyát, evolúciót, világmegváltást, ugye ott a címadó transzcendencia, a fejlődés által elért tökéletesedés, isteni lét, ember és gép kapcsolata. Vajon lehet-e gépnek saját tudata, képes-e érzelmekre, tényleg azzá vált Will akinek hittük? Még ezernyi ilyen kifejezés repked körülöttünk a film során. Ez a tartalmi résznek egy remek induló löket, főleg egy ilyen százmilliós, inkább a kommersz felé hajló szuperprodukció esetén. A belbecs után nézzük az esztétikai, külső jellemzőket. Pfister személye ezt is garantálja, olyan látványos akcióparádét kapunk, hogy panaszunk erre sem lehet. Még a nyugodt, kissé tudományos, okoskodó részeknél is ott a szépséges fényképezés, ami igyekszik elfeledteti velünk, hogy valójában nincs minden eléggé megmagyarázva. Egy-két snittnél pedig talán túlzásba is esik Wally. Volt, hogy megfordult a fejemben, hogy „na, ezt a részt megállítva olyan giccses képet kapnánk, ami kiáltana egy nevetséges Coelho vagy Oravecz idézetért”.
De akkor hol itt a gond? Megfelelő a kettős talapzat, akkor a végeredmény is jó lesz, ugye? Hát sajnos nem. Elhasal ott, ahol például a már említett Inception elvégezte a feladatát. Itt a szubsztanciális vonulat már nem csak nem megfelelően elmagyarázott, mint az összes Nolan produktumnál, hanem olyan szinten légbőlkapott, hogy azt már nehéz lenyelni. Ad hoc jelleggel kerülnek elő a hivatkozási alapok, mintha azt mondaná nekünk a Pfister és a forgatókönyvíró, hogy „tessék, ezt kell most elhinni, ha tetszik, ha nem”. Ez még olykor-olykor nevetséges szófordulatokban is megjelenik, de ez a ritkább eset. Tehát összességében a Transzcendens pont ezen alapgondolatok kifejtésénél, megmagyarázásánál vérzik el. A spontaneitás és a kidolgozatlanság miatt a dilemmák nincsenek megfelelő részletességgel a néző elé tárva, ha akarja, akkor akár el is dobhatja azokat, ez egy nagyon nagy ziccer kihagyása.
Ha pedig ezt az egész tartalmiságot levetkőztetjük róla, a blockbuster elemek miatt marad nekünk egy egészen átlagos szerelmi szál, majdhogynem nulla informatikai alap (a képernyőkön látható animációk csak egy fokkal jobbak a CSI sorozatokban láthatóaknál) és némi akció. Ez kidolgozatlanság, lelketlenség a színészi teljesítményekre is rányomta a bélyegét. Freeman és Murphy jellemzően csak dísznek vannak, olykor-olykor beszúrnak egy-két magvas gondolatot, de semmi személyiséggel nem rendelkeznek. Ez Freeman esetében bukik ki igazán, aki gyakorlatilag önmagát hozza, a kedves idős bácsit. Murphy pedig kapott egy szürke FBI-ügynök szerepet. Zseniális színészekről lévén szó mindezt ők tökéletesen hozzák, csak szűk a mozgásterük. Depp, Bettany és Hall karaktere pedig több mint dísz, de igazából maradandót sajnos nem hoznak, és ez is nagyon felemás. Depp a film végére lesz az, amit már az elején meglengetett, Hall pedig az igazán drámai részeknél tud csak kiteljesedni.
Szerintem a Transzcendens közel sem érdemel annyi fikázást, mint amennyit kap, de dicsérni sincs túl sok okunk. Ahogy az danialves kolléga kritikáján látszik, akár még egészen szerethető is. A pénztáraknál sem kívánok neki bukást. Viszont a kapkodása, a túlzó kidolgozatlansága és a kommersz elemei miatt megmarad egy nagyon király, egyszer nézhető gondolatkísérletnek. A science-fiction rajongók, illetve azok, akiket bővebben érdekel civilizációnk technológiai fejlődésének rejtélyei, egészen biztosan nem fogják miatta fogni a fejüket. A többiek óvatosan kezeljék.
5/10
