Sokan azt vallják, hogy a hollywood-i filmgyártás a '70-es években élte meg az aranykort. Valóban számos kultikussá vált darab származik ezekből az időkből, jómagam is nagy kedvelője vagyok ezeknek a 40 év körüli filmeknek. A látványvilág még nem volt olyan széleskörű, mint mostanság, az alkotók inkább a történetmesélésre összpontosítottak, és ekkor még a legtöbb klisé sem számított annyira bejáratottnak, kvázi egy-egy film felépítése teljesen újszerűen hatott. Szomorúan konstatálom, hogy néhány régebbi darab mára már elavult lesz, a figyelmét a mai nézőnek nem tudja már úgy megragadni, mint anno, de Sidney Lumet mesterműve ezalól üdítő kivétel. Ábrázolásmódjával, történetmesélésével és tartalmával időtálló klasszikussá nőtte ki magát, amely nem érdemtelenül aratott nagy sikert a kritikusok és a filmkedvelők körében egyaránt.

A szóban forgó alanyom egy 1972-es megtörtént esetet dolgoz fel, amelyben két férfi kirabolt egy new york-i bankot. Elszánt, ám meglehetősen kétbalkezes amatőrökről van szó, így mielőtt meglépnének a pénzzel, addigra már a rendőrség és a bámészkodó tömeg már réges rég körbevette az épületet, így megindul az idegőrlő macska-egér játék, ahol a tét a túszok kiszabadítása és a vérontás elkerülése. Ráadásul mindez egy forró, augusztusi napon.

Nehéz úgy írni erről a filmről anélkül, hogy elragadtatnám magam, de ki merem jelenteni, hogy ennél hitelesebben felvázolt túszdrámát én még nem láttam filmvásznon. Teljesen eltér a televezíóban vetített, toposzos krimisorozatok által bemutatott normáktól. Itt nincsenek modellalkatú nyomozók, humorosnak szánt csipkelődések. Igazi, hús-vér emberek szembenállását látjuk egy meglehetősen kellemetlen szituációban. Lumet filmjének egyik legnagyobb erőssége, hogy mellőzi a pátoszos történetmesélést, már-már ál-dokumentarista stílusban dolgozott a mester. A karakterek hibátlanul meg lettek írva, a színészi játékok pedig csak tetézik az élményt. Elsősorban a két rablót megformáló Al Pacino-ról és John Cazale-ról érdemes szót ejteni. Tettük ellenére valamennyire azért szimpatikus szereplők ők, tudunk velük azonosulni. Sok hasonló esetben a forgatókönyvírók csak megálmodnak egy jellemtelen, "born to be evil" típusú gonosz karaktert, itt azonban megértjük a hőseink motivációit. Ugyanolyan átlagemberek ők is, mint mi. Ennek köszönhető az is, hogy Al Pacino karaktere egy idő után külső támogatókat nyert magának, amit tökéletesen meg tudok érteni, sőt az ún. "Stockholm-szindróma" is erősen jelen van.

Egy idejét megelőző korrajzról van szó, ami alapjaiban rengeti meg azt a témát, hogy miként viselkedik a társadalom egy ilyen eset láttán. Kiváló média -és társadalomkritikát kapunk, olyat ami bemutatja azt is, hogy egy ilyen helyzetben a legkisebb gesztusnak, tettnek vagy szófordulatnak is döntő jelentősége lehet az ügy kimenetelének szempontjából. Ebből adódóan a hangulat nagyon feszült, és a valós események ismeretének hiányában akármilyen történést és lezárást el tudunk képzelni. Semmi sem biztos egy pillanatra sem, ahogy Al Pacino karakterének megítélése sem. Őrült ő? Egy átlagember, akinek pénzre van szüksége? Vagy esetleg kicsit mindkettő? Csak egyet szeretne: azt, hogy komolyan vegyék. Legalább csak egy kis időre.

Nem tudom maximális pontszámmal honorálni Lumet munkáját, ugyanis néha azért előfordult, hogy megéreztem a két órás játékidő hosszát. Azonban így is elmondható, hogy egy nagyon értékes, sokrétű és elgondolkodtató darab a Kánikulai délután. Igazi örökzöld kultusz, amit kötelező érvénnyel látnia kell mindenkinek!

9/10