Érdekes belegondolni, hogy a zombifilmek feltalálásuk óta hogyan jutottak el a közönséges horrortól a posztapokaliptikus drámákig. Ha valakinek már a The Walking Dead is unalmas volt, akkor inkább ne is olvasson tovább, ugyanis ez a film a megölt zombik számában és az élőhalottak sebességében is szerintem a világon a legkisebb számokat tudja felmutatni. Azonban egyben azt is megmutatja, hogy nem kell Danny Boyle-féle agyonspeedezett kergemarhakór ahhoz, hogy egy jó zombifilmet kapjunk végeredményül.
Ben (Jeremy Gardner, aki egyben írta és rendezte is a filmet) és Mickey (Adam Cronheim) a zombiapokalipszis után céltalanul róják az USA elhagyott vidékeit. Baseball-csapattársakként kerültek össze, és ezen kívül más közös nincs is bennük: a hosszú szakállat növesztő Ben élvezi, hogy egész nap kempingezhet, horgászhat, és gyilkolhatja az élőhalottakat, Mickey viszont még lelőni sem képes egy zombit, és egy normális ágyon kívül az az egyetlen vágya, hogy nyugodtan hallgathassa a discmanjét. A két össze nem illő ember barátsága azonban minden zökkenő ellenére is kitart.
Mint írtam, senki ne számítson őrületes menekülésekre, vérszomjas zombik belekben tocsogó gyilkolására. Ugyanis az élőhalottak (tulajdonképpen rengeteg más posztapokaliptikus ötlethez hasonlóan) csak egy hátteret adnak a film valódi témájához, nevezetesen, hogy ez a két srác mennyire elkeseredetten igényli és keresi az emberi kontaktust. Ez tölti meg az egyébként csigatempóban vánszorgó, és meglehetősen eseménytelen road moviet, valahogy úgy, ahogyan ezt a Monsters is csinálta.
Azonban ami igazán elképesztő, hogy 6000 dollárból hoztak össze egy abszolút profi filmet. Nem tudni, hogy ebből ered, vagy éppen tudatos művészi szándék eredménye, de jó pár igen remek vágatlan jelenetet kapunk. Persze ambiciózus fényképezés helyett csak egy rögzített kamera előtt mozognak végig a szereplők, de belegondolva igen lenyűgöző, hogy egy amatőr stáb és színészek gyakorlatilag hosszú perceken keresztül tudnak játszani és tartani egy koreográfiát.
Ha leírva látnám, én magam sem hinném el, hogy ez a történet ezzel a megvalósítással ilyen hatásos tud lenni. Mint ahogy most sem hiszem el, hogy egy percekig tartó jelenetet, amiben a főszereplő csak a fenekén ül, én is pontosan olyan feszülten és vívódásokkal éltem meg, mint ő maga. De ennek a produkciónak az a legnagyobb erénye, hogy hihetetlenül magas szinten tud kapcsolatot létesíteni a nézőjével, és közel hozni a szereplőit hozzá.
Az első látásra furcsa és unalmas tűnő koncepcióból tehát egy stílusos és tartalmas film nőtt ki, bár nincs kétségem afelől, hogy a többség végeredményben mégiscsak a "furcsa és unalmas" mellett fogja letenni a voksát végeredményben, nem feltétlenül igazságtalanul. Azonban ha sikerül meglátni az értékeit, és megragadni a hangulatát, akkor egy remek filmélményt kaphatunk.
8/10
