Folytatódik Lars von Trier aktuális agymenése, ezzel az első kritikánkban megkezdett értékelés is tovább halad. És bár úgy érzem, konklúziót nehéz lesz levonni, az már biztos, hogy a második rész pont jó helyen kezdődik. A megvágott négy órás végeredmény tehát jól lett kettéosztva, annak ellenére, hogy még mindig erősen látszik és érződik a csonkítás a megtekintés közben. Hogy miért kezdődik jó helyen? Mert az első rész Joe fiatalkori élményeinek bemutatója, míg ez már inkább az időskoriaké, illetve ahogy haladunk a végkifejlet felé, úgy válik egyre brutálisabbá a cselekmény és komorabbá a hangulat. Az első részhez képest itt mindent sokkal keményebb dózisban tol elénk Trier. A film pedig még mindig nagyon jó, és hibái még mindig jelen vannak, így óriási változások nincsenek, csak kisebbek. Megbánni nem lehet a megtekintést továbbra sem.

A történet mintha mi sem történt volna, halad tovább az első rész után. Joe fejezetekre osztva folytatja az életének mesélését, Seligman még mindig a saját tudományos és kulturális hasonlataival és példázataival igyekszik magyarázatot adni a megvert hölgy kegyetlen történetére.

A film továbbra is bővelkedik Trier változatos ötleteiben, a különböző fejezetek a meghökkentő képsorok mellett árulkodnak arról is, hogy a rendező nem veszítette el a humorérzékét, legyen az akármilyen morbid is. Még a műfajokkal is játszik kicsit, ugyanis körülbelül a film felénél, harmadik harmadánál van egy kis nyomozás, kémfilmezés. És ez a két főszereplő közti párbeszédben megjelenő utalások és asszociációk miatt egyáltalán nem lóg ki.

A kulturális utalások és a kérdések boncolgatása továbbra is remek, annak ellenére, hogy egy váltás fedezhető fel az előző felvonáshoz képest. Itt már inkább az erkölcsi vonal az erősebb, mindez a perverziók kérdésköréből levezetve, illetve téma még mindezeknek a megítélése és elítélése társadalmi téren, egy kis politika is bekerül. Az eltolódás ellenére a vallási, pszichológiai tematika és a bűn, illetve boldogság kérdésköre szintén jelen van. Nekem tetszettek még a kis történelmi kikacsintások, az angyali és sátáni szimbolika és ellentétezés, az ártatlanság ábrázolása, a kísértés és ennek pszichológiája, illetve a családi vonal is nagyon erős. Az első rész kritikájában írtam, hogy mindez ordít a kidolgozásért. Nos, ezt most megkapjuk, részben. A második eresztés teljessé teszi az elsőt, lezárja és ad neki egy konklúziót, de nem marad minden gondolatszál elvarratlanul. Talán ez nem is lehetséges, hiszen minden nézőben másképp fogannak ezek meg. A legutolsó jelenet (jelenetek) pont ezért iszonyatosan találó(ak), bár istenesen arcon csapja az embert, de a padlóra nem viszi az ütés. Az is lehetséges, hogy Trier célja az ezernyi szál mozgatásával nem is egy teljes kép adása volt, hanem egy hatalmas kártyapakli összegyűjtése, amelyben az összes lap különböző, és emiatt mindegyik mást mozgat meg az emberben. Az újranézés ilyen szempontból garantált.

Korábban említettem, hogy Jamie Bell és Willem Dafoe jelenlétéhez fűzök reményeket. Szerencsére mindkettő megtette, amit megkövetelt a haza. Bell már a Mocsokban is bizonyította, hogy nem csak egy aranyos képű srác, hanem olyan repertoár rejlik benne, ami már-már botrányos. Rajta kell tartanunk a szemünket. Dafoe rövid ideig jelenik meg, de száz százalékosan hiteles, már a tekintetéből és pár szóból is azonnal érezhető, hogy miféle alakot szándékozik megtestesíteni. Ugye nincs kis szerep, csak kis színész.

A megcsonkított film tehát zseniális maradt. Az ezernyi összetevő miatt még az is megfordult a fejemben, hogy a szexualitás kivételesen tabudöntögető és kiváló ábrázolása valójában csupán egy olyan réteg, amit meg kell érteni, majd amint felfogtuk ezt a központi elemet, azonnal alá kell ásni, hogy valóban megértsük Trier komplex mondanivalóját. És bár nem vált tökéletessé, ez nem is igény. Már csak egy dologra vagyok kíváncsi, az pedig a teljes, öt és fél órás verzió Joe szomorú életének eseményeiből. Összességében a kilences pontszám az egészre még mindig áll, a gyengeségei ellenére.

9/10