Bruce Leet gondolom, keveseknek kell bemutatnom. A harcművészeti filmek ikonikus színésze, aki örökre megváltoztatta a mozgóképgyártást azzal, hogy megalkotta a mai küzdősportokról szóló filmek alapjait. Mindemellett oktatott, rendezett és forgatókönyvet írt, az akkori filmipar igazán nagy alakja volt. Amit viszont kevesebben tudnak Bruce-ról, hogy a kung fu alapjait egy hozzá hasonlóan nagy embertől, Yip Mantól tanulta. A Wing Chun oktatótól, aki talán a legtöbbet tette azért, hogy az általa űzött kung fu stílus ma olyan ismert legyen, amilyen. Az ő életrajzi filmje A nagymester.
Már a nyitójelenetnél megbizonyosodhatunk arról, hogy a film a két Oscar jelölésének egyikét teljesen megérdemelte, mégpedig amit az operatőri munkáért kapott. A kamera beállítások nagyszerűek, nem gondoltam volna, hogy egy harcjelenetet vagy egy arcot ennyiféle nézőpontból lehet rögzíteni. Ezen pontja a műnek a továbbiakban is hasonlóan remek marad még akkor is, amikor a többi darabkája nem igazán remekel. A küzdelmek megtervezése és levezénylése szintén príma, nem lehet belekötni. Így kell profin akrobatikus jeleneteket csinálni, amik ugyan szürreálisak, viszont hihetetlenül badass hangulatot sugároznak magukból. Sajnos e pár ponton kívül nem igazán van más említhető pozitívum, talán a jelmeztervezést kivéve. Arról viszont nem nagyon lehet mit írni. Autentikusak, jól néznek ki, egy-kettőn megakad az ember szeme és segítenek abban, hogy a néző azonosuljon azzal, amit lát.
A fő probléma a forgatókönyvből ered és abból, ahogy azt a film kezeli. Értem én, hogy Yip Man élete nem elejétől végéig egy egybefüggő robbanás és maga az izgalom, de ezt a problémát olyan eszközökkel próbálták megoldani, amik nekem egyáltalán nem tetszettek és szerintem nem illettek a többi összetevőhöz. Elsősorban ott volt a non-lineáris történetvezetés, az időben való ugrálás. Ez sokszor remek mechanizmus lehet, de egy életrajzi filmnél csak összezavarja a nézőt és követhetetlenebbé teszi az alapból egy síkon haladó sztorit. Másodjára ott van az a tény, hogy a cselekmény bizonyos elemeiről csak feliratok formájában értesülünk, amolyan „futottak még” stílusban. Ez apróbb történések esetében még oké lenne, de igen lényeges dolgokat tudunk meg ilyen módon. Azért, hogy ne csak savazzam a Wong Kar-wai urat és a forgatókönyvírókat, kapnak egy pirospontot azért, ahogy a sztori szempontjából fontos történelmi eseményeket beillesztették a szkriptbe. Ez korabeli felvételek által történik, és üde színfoltjai a filmnek.
A szereplőgárdában igazán nagy nevek szerepelnek, akik hozzák is a kötelezőt ám egyikük sem élete alakítását. Ez nem az ő hibájuk, hanem leginkább annak tudható be, hogy a stáb nem tette nekik igazán magasra a lécet. Tony Leung már a Red Cliffben is főszerepet játszott, nem méltatlanul. Zhang Ziyi pedig dekoratív, mint mindig és szerencsére nem ez az egyetlen érdeme.
Mindent összefoglalva A nagymester igazán kétarcúra sikeredett. Egy eléggé gyenge forgatókönyvhöz és elfuserált történetmeséléshez asszisztálnak a szemet gyönyörködtető harcjelenetek és operatőri munka, a nagy színészek és a kellemes atmoszféra. Ezek ellenére nem lett rossz. Akik képesek beletörődni abba, hogy egy olyan filmet fognak látni, aminek a szépsége nem a fő összetevőjében rejlik, hanem az ahhoz járó körítésben azoknak mindenképp ajánlott.
7/10
