A kritika eredetileg a FilmDROID.hu oldalon jelent meg, 2013. április 12-én.
Vannak művészfilmek. Ezek azok a darabok, amelyek a szórakoztató, kommersz alkotásokkal ellentétben mélyebb tartalmat hordoznak, olyan kérdéseket feltéve és feszegetve, amelyekkel nem találkozik az ember mindennap, plusz igényelnek egy kis elemzői hozzáértést. Az Úton is szeretne ilyen lenni: próbálkozásának végignézése után megállapíthatjuk, egy elég torz végeredménnyel állunk szemben. Egy olyan művészfilm született, amelyben az egyik legnagyobb dolog, hogy Kristen Stewart megmutatja a melleit.
A nemrégiben megjelent filmhez alapanyagként Jack Kerouac regénye szolgált, amelyről bevallom, a feldolgozásról érkező első információkig nem hallottam, bár sokan legendásnak nevezik. Hiszem, hogy a képregény és könyvadaptációknak teljes értékűnek kell lennie mozgókép formájában, és nem szabad arra hivatkozni, ha valami hiányosságot fedezünk fel, vagy nem értünk valamit, akkor „olvasd el a könyvet”. Így van ez az Úton esetében is, így alkotok véleményt.
A sztori középpontjában egy Sal Paradise (Sam Riley) nevű fiatal író áll, aki apjának halála után nem sokkal találkozik az életet habzsoló, szélhámos Dean Moriartyval (Garrett Hedlund) és feleségével Marylou-val (Kristen Stewart). A road movie követelményeinek megfelelően keresztül-kasul átutazzák az Egyesült Államokat, alkoholban, drogban és nőkben fürödve (már ha nőkben lehet fürödni). Utazásaik során a szabadságot és önmaguk kiteljesedését keresik, mi pedig betekintést nyerhetünk a második világháborút követő fiatalság társadalmi problémáiba, válságába, no meg a beat-kultúrába.
Kicsikét bajban vagyok, amikor az On the Roadot értékelnem kell, mert semminemű mély nyomot nem hagyott bennem. Nem gondolkodtatott el, nem szórakoztatott, nem csinált a két óra alatt igazán semmit. Kellemetlenül érzem magam. A fent felvázolt koncepció egy óriási ziccer. Egy viszonylag népszerű könyvről van szó, az utazós stílusnál fogva hiánypótló mű lehetne, ráadásul művészien megvalósítva. A tartalom és a siker papíron megvan, már csak jól meg kell csinálni. De sajnos ez nem sikerült Walter Sallesnek és José Riverának (The Motorcycle Diaries).
A fő probléma nem is a felszínen lakozik, hanem annál egy picit elvontabb, szerintem. A gond itt nem más, mint hogy olyan gondolatmeneteket, szálakat indít el, amiket nem válaszol meg, nem kezd velük semmit. Rengeteg jó ötletet indít el a fejünkben: kapunk csőstül mindent, amit már felsoroltam a sztorinál, a társadalmi ellentéteket, a szabadságot, az önmegvalósítást, a hedonizmust, tehetséget, hűséget, elmúlást, mindent bele lehet látni az elénk feltárt repertoárba, de ezeket a labdákat csupán feldobja. Mivel nem egy könnyed élményről van szó, sorban kapjuk egymás után az ehhez asszisztáló képsorokat, meztelenkedést, drogot, alkoholt, féktelenséget stb. De mivel ezek általában üresen lebegnek, minden öncélúvá válik. Lehet, hogy bután fog hangzani, de az emberek a vásznon nem azért meztelenek, hogy ezzel a készítők kifejezzenek valamit, hanem, szimplán a meztelenségért, önbizonygatásért (mert ez kell egy művészi filmbe?). Továbbá ha egy laikus ember nézi meg az terméket, akkor akár azt a benyomást is keltheti benne, hogy ez nem szól másról csak a piálás meg a kefélés pártolásáról, pedig sokkal több (kellene, hogy legyen) annál. Ez eléggé szomorú, így látatlanban a könyvben ez egészen biztosan jobban kifejeződött. Itt nem sikerült.
Ami még rátesz egy lapáttal erre az érzésre az a forgatókönyv, annak a következetlen megszerkesztése pedig mindehhez még segédkezik is, a néhány jól megírt „fejezeten” kívül végig érződik, hogy egy nagyobb formátumú művet csonkítottak darabjaira. Sorra kapjuk egymás után a különböző kis történeteket, amik bevezetés nélkül váltogatják egymást. És ez nem segítette a fiatalok céltalanságának átérzését, hanem kizökkentett, biztosan nem tudatos eszköz. A mondanivaló hiányában pedig úgy általában kissé unalmas a film. Körülbelül az utolsó egy negyedre kapunk egy kis reményt, hogy hátha tényleg megérkezik a várva várt izgalom, a lényeg, de már túl késő, a végső jelenet (ami kimondottan tetszetős) után keserűen állunk fel a székből.
A színészgárdában ugyanez az íz fedezhető fel, legfőképp Bellánál Kristen Stewartnál, akinél szorítottunk, hogy megmutatja, nem csak csillogó vámpírokat tud hajkurászni félig nyitott szájjal, de az öröm gyorsan szomorkodásba csap át, mert teljességgel felejthető, egyszerűen képtelen eljátszani egy olyan szerepet, amibe szenvedélyt kellene vinnie. A meztelenkedése pedig ékes példa arra, hogy mennyire céltalan a film: annyira jutottak vele, hogy most már lesz valaki, aki azért nézi meg, hogy lássa a dombjait, nagy siker. A színészek közül egy teljesítmény az, ami tényleg kiemelkedő, Garrett Hedlund. Ő végig természetesnek hatott, minden mozdulata, arckifejezése hihető, rá van öntve a szerep, annak ellenére, hogy szélhámos, a legszerethetőbb karakter. Megérdemli a dicséretet, az egyik jó pont a kettő közül.
A második nagyon jó pont, és talán az egyetlen rész, ahol szinte lehetetlen belekötni az alkotásba a fényképezés. Vizuálisan gyönyörű, csodás felvételekkel a különböző tájakról, azokat és a korabeli világot tökéletesen bemutatva. Némely, csupán egy-egy pillanatra bevágott kép is szemmeresztgetést idézhet elő. Gondolataimhoz példaként nekem valamiért a Nem vénnek való vidék ugrott be, ami annyiban hasonlatos az Útonhoz, hogy az is gyönyörű látvánnyal van megáldva, csak ott a többi elem is remekbeszabottan volt kivitelezve. Az ott megjelenő erőszak pedig párhuzamba állítható az itteni 18 év felettieknek való tartalommal, de az vezet is valahova.
Egészében figyelve az On the Road az a film, ami csak azoknak nyújt bármit is, akik az előzetes információk alapján kíváncsiak rá, van benne egy olyan töredék, ami érdekessé teheti a számukra, vagy esetleg olvasták a könyvet és még az erősen vegyes fogadtatás sem veszi el tőle a kedvüket. És másoknak? Azt erősen kétlem.
4/10
