Örök igazság, hogy az élet írja a legjobb sztorikat. De talán ezen közhely ismételgetése közben sosem hisszük el, hogy egy valós történet dokumentarista bemutatása sokkal hatásosabb lehet, mintha Hollywoodban kicsit kiszíneznék és egy egész estés játékfilm keretei közé rendeznék. Márpedig ez a mű pontosan erre bizonyíték.

A 13 éves Nicholas Barcley 1994-ben tűnt el Texasból nyomtalanul. 1997-ben azonban megtalálták, méghozzá Spanyolországban. Azonban ami a családnak, a nagykövetségnek és a nyomozóknak sem tűnik fel, hogy a 16 éves szőke, kék szemű fiú helyett egy 23 éves, sötét hajú és szemű francia férfi, Frederic Bourdin áll velük szemben.

Amit a Searching For Sugar Man kapcsán felhánytorgattam, azt itt is meg kell hogy tegyem: ezúttal sincs szó dokumentumfilmről, hanem a valódi szereplők narrációja mellett gyakorlatilag a megtörtént események profi színészekkel eljátszatott újraalkotását látjuk. De őszintén szólva végeredményben ez inkább egy játékfilm, ahol a szereplők utólagos értelmezése az eseményekről legalább annyira fontos funkciót tölt be, mint maga a történet. Így aztán az a furcsa helyzet áll elő, hogy ez a produkció önmagában játékfilmként vagy dokumentumfilmként feleennyire sem lenne jó, mint ezen bizarr hibrid képében.

Az alkotás ugyanis egy zseniális és gondolatébresztő krimi-thriller (sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy dokumentumfilmet thrillerként tudok majd aposztrofálni), és Bart Layton rendező remekül használja fel a fent leírt szerkesztést arra, hogy még jobban összezavarja és a lehető legnagyobb bizonytalanságban tartsa a nézőt. Emellett pedig a fényképezés (mint az a mellékelt képeken látható) és a rendezés is kifejezetten jól kelt játékfilmes atmoszférát, egyáltalán nem érződik rajtuk a realityk és dokumentumfilmek jellemző hangulata. (Az a megoldás pedig különösen tetszett, hogy a valódi szereplők kvázi "szinkronizálták" az őket eljátszó színészeket a flashbackekben.) Néhány újrajátszás viszont kifejezetten erőltetett még így is, tehát a végeredmény nem tökéletes, azonban kísérleti jellegéhez képest egészen jól sikerült filmről számolhatok be.

Nem mindennapi élményt kap tehát, aki megtekinti a The Impostert, olyannyira, hogy itt még a dokumentarista elvek sárba tiprását sem bántam egy percig sem. Abba pedig különösen hátborzongató belegondolni, hogy a stáblista legördülésével nem állhatunk fel a székből "Ez csak egy mese volt" felkiáltással.