Ezt a filmet valószínűleg nagyon kevesen nézték volna meg, ha nem játszik benne Brad Pitt. Nem, én nem ezért lettem kíváncsi rá, sőt eddig éppen miatta hanyagoltam az alkotást. És milyen rosszul tettem, mert ez egy jó film!

Marokkóban vagyunk, a hegyekben. Egy helyi kecskepásztor vesz egy puskát egy ismerősétől, majd odaadja a fiainak azért, hogy a segítségével tartsák távol  a sakálokat a nyájtól. A gyerekek gyorsan megunják a dögevőket, és pusztán szórakozásból elkezdenek az úton közlekedő járművekre lövöldözni. Azt hiszik, hogy nem találtak el semmit, ámde az egyik célpont, egy busz hirtelen megáll. Ugyanis eltaláltak egy amerikai turistanőt. Kitör a pánik, és mivel nincs kórház a közelben, ezért egy közeli faluba viszik a sérült asszonyt, akinek a férje mindent megtesz azért, hogy megmentse. Közben megismerünk egy japán diáklányt, aki süketnéma, és nem kicsit vannak problémái az érzelmeivel. Továbbá találkozunk egy mexikói házvezetőnővel, aki kénytelen elvinni a rá bízott amerikai gyerekeket a fia esküvőjére, mivel nincs kire bíznia őket. A lagzi jól sikerül, ámde hazafelé a határon összetűzésbe kerülnek a hatósággal, melynek következtében a sivatag kellős közepén találja magát a két gyerekkel. És bármilyen hihetetlen, ezek az egymástól teljesen függetlennek tűnő történetek nagyon is összekapcsolódnak...

A film rettenetesen vontatottan indul, de ha túléljük az első húsz percet, utána egyre izgalmasabb lesz. Habár több szálon futnak az események, és látszólag semmi közös nincs bennünk, mégis olyan jól sikerült a vágás, hogy nem lesz belőle értelmetlen katyvasz, ellenkezőleg, egy nagyon is jól felépített történetről van szó. Ezzel együtt túl hosszú a film, néha kicsit unalmas, de hát egy lírai filmtől mégsem lehet elvárni, hogy folyamatosan fenn tudja tartani az érdeklődést. A film arra mutat rá, hogy milyen kicsi a világ, minden összefügg mindennel, illúzió azt hinni, hogy nincs hatása mások életére, annak, amit teszünk. Habár igazi erőszak nincs a filmben, mégis brutálisan erős érzelmi hatást tudnak kelteni a képek, sokszor néztem döbbenten, hogy a világ különböző részein élő emberek valójában mennyire hasonlítanak egymásra, és mégis mennyire más problémákkal kell szembesülniük. Mert nem kevés társadalomkritikát hordoz a film: az arab hegyi pásztorok zárt világától kezdve az amerikai középkorú házaspár életéig sokféle sorsba és élethelyzetbe pillanthatunk bele, nekem például a süketnémák világának a bemutatása volt a legmaradandóbb, pontosan azért, mert nem sokat tudtam eddig erről.

A forgatókönyv nem volt túl fényes (túlságosan széttöredezett volt a történet, nem minden karakter lett jól megírva), azonban a képi világnak, a vágásnak és a jó dramaturgiának köszönhetően mégis maradandó film született. A zenéről se feledkezzünk el, hiszen végül ezért kapott Oscart a film. Emberi sorsokat ismerhetünk meg, különböző karaktereket, egy idő után érdekelni kezd a történetük, én például betegre izgultam magam azon, hogy a gyerekek végül megmenekülnek-e. Félelmetes látni, hogy aprónak tűnő dolgok mennyire fontosak tudnak lenni összességében. Mindenki a saját kis életét éli, ugyanakkor része a nagy egésznek, az emberiségnek, a világnak, ha tetszik, ha nem. Ezt végiggondolni egyrészt hátborzongató, másrészt megnyugtató érzés, hiszen ha így nézzük, soha nem vagyunk egyedül, tartozunk valahová.

Inárritu jó filmet rakott össze, elgondolkodtató, filozofikus hangulatba ringat, azonban nem nyújt katartikus élményt az alkotás. A részekből összeállt az egész, azonban egy kevés hiányérzet maradt bennem, talán kevesebb több lett volna.

Nem meglepő módon nem Brad Pitté a legjobb alakítás, természetesen Cate Blanchett és Gael Garcia Bernal sokkal jobb nála, azonban tisztességesen hozza a karaktert, és mer nem túl jól kinézni a filmvásznon. Rinko Kikuchi játéka kiemelkedő (ehhez képest a  Tűzgyűrűben harmatgyenge volt), Adriana Barraza is jól teljesít.

Összességében egy jó színvonalon megvalósított eredeti, klisémentes filmet kaptunk Inárritutól, lényeges kérdéseket vet fel, elgondolkodtat, kár lenne kihagyni az életünkből!

8/10