Remegő izmok, kitágul orrlyukak, feszült figyelem, teljes koncentráció, szinte föld felett száguldás - vágta Overdose módra. Ez a kép maradt meg bennünk róla örökre.

Túlzás nélkül mondom, a magyar lósport (mert lovassport nem létezik, csak lósport!) Dózinak köszönheti, hogy újra felkerült a világtérképre. Kincsem és Imperiál méltó utódaként Overdose rangos nemzetközi versenyeket nyert meg, 2008. decemberében a világranglista 3. helyén állt, a legjobb európai ló volt abban az évben. Aztán jött egy betegség, mindenki leírta, de felépült, újra versenyezni kezdett, szép sikereket ért el, de a legfontosabb versenyt egy rémes rajt után (vissza kellett volna léptetni a lovat az indulástól, látszott, hogy ez nem fog menni, de ez ma már mindegy) elvesztette. Ezzel a nemzetközi karrier véget ért, Dózi szépen csöndben visszavonult, várnak rá a szép nyugdíjas évek.

A különleges állat sorsa filmvászonért kiáltott, el is készült egy dokumentumfilm Ferenczi Gábor rendezésében, most mutatta be az HBO, Két éven keresztül követték a csodaló és tulajdonosa sorsát az alkotók, nem csak a sikereknél voltak ott, hanem a nehéz pillanatokban is. És éppen ezért sikerült nagyon jól a film.

Békés, idilli kép: szépen, nyugodtan sétálnak a lovak a lovardában. Majd egy verseny kellős közepébe csöppenünk, amit természetesen Overdose nyer utcahosszal. (egyébként a neve túladagolást jelent, a tulajdonos, Mikóczy Zoltán lánya nevezte el így, arra utalva, hogy túladagolták benne a tehetséget), majd a sikerek csúcsán jött a tragédia: a betegség. A kamera nem hazudik, láthatjuk, hogyan reagálnak a ló közvetlen környezetében élők a történtekre: a tulajdonos, a zsoké, az ápoló stb. Semmi hősies máz, valódi emberi érzelmeket látunk, a bizonytalanságot, a félelmet. Aztán Dózi gyógyul, a kedély is javul. Az első győzelem után nagy az öröm, a végzetes vereség után teljes reménytelenség (pontosan tudta mindenki, hogy mit jelent ez a kudarc a nemzetközi versenyek tekintetében), és végül a nyugodt, békés "nyugdíjas" napok. Teljes a kör, egy álom véget ért, de mindent megért.

Kissé lassú a kezdés, de aztán gyorsan beleéljük magunkat a történetbe, köszönhetően annak, hogy az alkotók nem ítélkeznek, hideg távolságtartással mutatják be az eseményeket, és paradox módon éppen ezért nagyon is érzelmes film sikeredett. Együtt örülünk a sikereknek, együtt aggódunk Dóziért, és nagyon fáj a végső vereség. De a film vége nem szomorú, inkább csöndes lezárása egy kivételes pályafutásnak, akárcsak az életben.

Nem Overdose az igazi főszereplő (hiszen az ő történetét mindenki ismeri), hanem a körülötte élő emberek, akiknek a sorsa összefonódik a lóval, van, aki jól dönt, van, aki nem, forog a sorskerék. A kamera természetesen elsősorban a tulajdonost mutatja, de mögötte felsorakoznak azok is, akik nem éltek annyira a reflektorfényben (edzők, ápolók stb.), mégis nélkülük Overdose nem lehetett volna az, aki.

Ferenczi Gábor nagyon jól összerakta filmet (és ezt nem azért mondom, mert ő a tanárom a filmes suliban, és félek attól, hogy megbuktat félévkor, ha rosszat írok róla). Elkerülte az olcsó sikert, nem teng túl az Overdose-féle vágta, inkább a hátteret mutatta be, azokat az emberi történeteket, amelyek nem szerepeltek a lapok címoldalain. Ezúttal az élet írta a forgatókönyvet, és nagyon jól sikerült filmre vinni a történetet: túlzásoktól mentesen, érzelmekre hatva, de nem érzelgősen.

Nem látványos, ámde nagyon jó film, ami nem lesz klasszikus, de mindig jó lesz újra nézni. Mindenkinek csak ajánlani tudom!

9/10