(Erről az egész klasszikus hétről, illetve a posztok összesítője.)
A Gladiátort elemző poszt után most A rettenthetetlen kerül sorra. Őszintén megmondom, hogy én ezeket az alkotásokat „rokonoknak” tekintem, mert megnézve őket szembetűnően hasonlóan tálalják a tartalmukat, patetikusak és monumentálisak. A rendező Mel Gibson egy mára már nagyon megosztó személy lett a filmvilágban, de 1995-ben ez a darab még tíz Oscar-díj jelölést és öt átvehető szobrocskát jelentett a számára. Ebben is hasonlítanak a már fent említettek, hiszen a Gladiátor is ugyanennyit kapott az ezredfordulón, plusz én még azt is kiemelném, hogy több olyan listára is felkerültek, amelyek a tíz történelmileg legpontatlanabb filmeket szedték össze, némelyeken Mel Gibson több filmmel is. De ezt már csak halkan jegyzem meg, mert az előző kritikámban ezt eleget hangsúlyoztam, itt most csak a fontosabbakat fogom említeni.
A sztori itt is széleskörűen ismert, de röviden összefoglalom. William Wallace (Mel Gibson), a XIII. századi Skócia nagy hőse a történet elején még gyerekként elveszíti édesapját, és elhagyni kényszerül szülőföldjét. Felnőttként visszatér békét és nyugodt életet óhajtva. Szerelmes lesz gyerekkori barátjába (Catherine McCormack). Ám mindez nem tart sokáig, mert az angolok, I. Edwarddal (Patrick McGoohan) az élen Skócia III. Sándor után megüresedett trónjára törve Wallace békéjét is megzavarják. A bosszú és hazájának szeretete által vezérelt William hamarosan a skót függetlenségi háborúk vezetőjévé válik.
Már a film elején is elhangzik a narrátor szájából egy kijelentés, mely szerint lehetséges, hogy történethamisítónak bélyegzik, főleg a csúnya angolok, de hát a történelmet azok írják, akik felakasztják a hősöket. Ilyen szentencia után nem csodálkozunk, hogy a film nem objektív és az első perctől kezdve fenntartja magának a részrehajlás lehetőségét. Ezzel nagyon erősen is él. Már ott kilóg a lóláb, hogy az angolokat párhuzamba vonja a hősöket felakasztókkal. Később kiderül, a két fél ábrázolása (skót és angol) sem korrektségre tör, hanem tele van utalásokkal. Az angol nemesek mind visszataszítóak, csúnyák és kegyetlenek, a katonák szintén, még a szemük sem áll jól. A skót férfiak a lehető legtöbb esetben jóképűek, dől belőlük az erő és a férfiasság. I. „Nyakigláb” Edward sem kerülheti el a kiforgatást, egy megosztó, de erőskezű lovagkirályból egy gonosz ripacs lett, aki mindig a legújabb kis gonoszságon gondolkodik, mert egy teljes királyság egyben tartásához és háborúk levezérléséhez csak ennyire van szükség. Gibson és Randall Wallace (Pearl Harbor, The Man in the Iron Mask) még a ius primae noctis felhasználását sem féltek előkapni a nekik megfelelő aspektus érzékeltetéséért, pedig ennek léte minimum kétséges.
A külsőségek és például a homoszexualitás is párhuzamba kerül a negatív belső tulajdonságokkal, II. Edward (ekkor még hercegként) ennek a legékesebb példája, viselkedése nevetséges, kicsapongó életére állandóak az utalások, de az nem feltétele az inkompetenciának. A skót áruló pedig az egész filmben a legnagyobb tetű, és az ábrázolása is végtelenül torz. Természetesen az angolok ennyire negatív beállítása és a felettük való győzelem az Egyesül Államok lelkét és önérzetét simogatja. Ezzel szemben William valószínűleg annyira jó az ágyban, hogy a hercegné már a gondolatába is beleszeret, megkezdődik a l’amour, ami a két harcban álló országon és népen keresztül is képes kivirágozni.
Az erőszak megjelenítése is kétarcú a filmben, és itt is megjelenik a fegyverpornó, de ez a kisebbik probléma. Wallace és a skótok által a háború alatt elkövetett kegyetlenség az egész filmben igazolást és feloldozást kap, mintha az a jó érdekében elfogadható lenne, de amit ellenük követnek el az véreskezű gonoszság. Ez a tárgyalási jelenetben bukik ki leginkább, ahol a hercegné a szemükre veti, mennyi halált okoztak, erre meg William riposztként elmondja a király kegyetlenkedéseit. Mi ez? Verseny? Az, aki mocskosabb dolgokat sorol fel a másikról az nyer, és akkor ő nem gonosz? Bár ugye ez lekicsinylő fogalmazás, úgy érzem, ilyetén módon érzékeltethető leginkább. Az önirónia, ha nem is szándékosan, de benne van a filmben, hiszen a skót hős egy emberégetés után a következő jelenetben már szerelmetesen turbékol.
Ugyanebben a jelenetben szóba kerül a tárgyalás és a háború, a béke és rabszolgaság, illetve a Gibson-filmeknél tipikus vallásos töltet. Ezen dilemmákat is egy egyszerű suhintással vágja át a film. Azon nemesek, akik tárgyalnának az háború helyett ostobák, gyávák és marakodóak. Fel sem merül annak a lehetősége, hogy egyszerűen valaki nem akarja, hogy több vér folyjék. A harctéri küzdelmek felmagasztalása a béke és rabszolgaság kérdéskörében is folytatódik. Amikor a vezérnek felajánlják azt, hogy a békéért cserébe földeket és pénzt kap, azonnal elveti, mindennemű mérlegelés nélkül, mondván ez nem egyezség, csupán Nyakigláb próbálkozása, az ő szolgasorsba döntésükre, szabadságuk elvételére.
Ha már szabadság, akkor fontos megjegyezni, hogy a filmet átlengő skót nacionalista önérzet, hazafiasság és a végén zajló jelenetben Gibson által oly erősen hangzotatott szabadságeszmény a 13. század végén, 14. század elején még a kanyarban sem volt. Így az arcfestés kicsit szemöldökráncolásra ad okot, hiába vált ikonikussá. Amennyiben a metafizikai megfogalmazásra gondoltak, akkor elnézést kérek, de kétlem, hogy egy skót függetlenségi háborúkat felölelő mű így értelmezné ezt. Ha ezt megfelelő formában teszik bele, nem az egyik oldal teljes degradálásával, egy rossz szavam nem lenne. Hiszen az, hogy egy akkoriban még nem létező eszmét implementálnak a régi eseményt feldolgozó műbe, nem ördögtől való.
A konkrét filmes technikai résznél én a forgatókönyvet és annak a történetvezetési metódusát venném először górcső alá. A történet bár halad előre, nem megfelelő a jelenetek és események közötti összeköttetés. Bár értjük, hogy itt csaták következnek egymás után, illetve közte vannak diskurzusok, tárgyalások, de nincs meg benne az a lendület és áramlás, ami ezt az egészet koherenssé tenné. Nincs megmagyarázva, hogy most miért indul Wallace York felé, csak egyszerűen ott terem, és kész. Biztos megvolt rá az oka, de hogy ez a filmben nem derül ki, az is biztos. Nem dokumentarizmust akarok, hanem kauzalitást, logikát, ésszerűséget. Ez az igény a párbeszédeknél is megfogalmazódik, és ez bár kisebb probléma, de szembetűnő, hogy némely esetekben a „nem tudom, neked miért mondom el, de azért elmondom” szinten zajlik az eszmecsere. A monumentális, látványos, mozgalmas csatajelenetekben viszont könnyű elveszni, mint a már említett filmes rokonával együtt, itt is lehengerlő a film, itt domborít a legnagyobbat. Igazi szórakoztató élmény látni, ahogy a történelem megelevenedik a szemünk alatt, és bár ezt kétséges eszközökkel teszi, attól még élmény marad. A zene hasonlóképp, itt is ehhez asszisztál, illetve főleg az elején jelentkező idilli szerelmi részekhez is kötődik. Az ilyen filmekre amúgy is nagyon erősen jellemző, hogy a zene nem általános hangulatfestést végez, hanem adott jelenetekhez végez hangulatfokozást.
A színészekre általánosan illik a szerepük, akármennyire is ellenszenves például a király megformálása, Patrick McGoohan szerintem nagyon jól hozta azt, kétségtelen. Sophie Marceau és Catherine McCormack elbűvölőek, kár hogy Isabelle hercegnő lényegi szerepe kimerült annyiban, hogy miután Murron halálával a bosszúnak megvolt az indoka, legyen azért egy kialakuló párocska is. A megismert személyekre általánosan jellemző, hogy inkább céljuk és cselekvéseik vannak, mintsem e mögé pluszban elhelyezett karakterük, karizmájuk. Erre Mel Gibson a tökéletes példa, aki szerintem inkább Mel Gibsont alakítja a filmben, mintsem William Wallace urat.
És tudjuk, hogy aki valós alapokra helyezett filmet készít, az felelősséget vállal. Ez itt nem fantasy, nem az a világ ahol bármi megtörténhet, és ha olyan sarkalatos, komoly eseményeket elevenítünk fel, ami egy nép életét évszázadokra meghatározza, azt felelősségteljesen kell tenni. Az emberek nem orkok, és nem nazgûlok, nem lehet velük csatározóst játszani, tisztelettel és felelősséggel kell eljárni velük. A Braveheart készítői ezt a felelősséget nem vállalták fel és veszélyes vizekre eveztek. A végeredmény egy ilyen filmmé vált, amit bár jó végignézni, de nem jó kielemezni, mert kételyek merülhetnek fel. Mel Gibson filmográfiájában hasonlóra találhatunk több példát is.
4,5/10
