Megvallom őszintén, enyhén elérzékenyültem ezen sorok papírra vetésekor, hiszen életem első kritikáját pont Thorról alkottam, és akkor talán még nem is gondoltam volna, hogy a folytatást már egy sajtóvetítésen nézhetem meg (egy sorral Szirmai Gergely mögött ülve, erre mondjatok valamit). De nem csak ez változott az elmúlt két év során, például a Marvel kalapácsos szuperhőse a második felvonásra már egy sokkal érettebb filmmel érkezett, amire (az elsővel ellentétben) már sok panaszom sem lehet.
Thor (Chris Hemsworth) éppen a 9 világban vág rendet, mivel a Bifrost megsemmisülése okozott egy kis zavart az Erőben. (Azt meg szemmel láthatólag senki nem igyekszik megmagyarázni, hogy ezt az apró problémát hogyan hidalták át ilyen gyorsan és egyszerűen.) Hősünk dolga végeztével a Földön felejtett Jane Foster (Natalie Portman) után kezd epekedni, aki (minő véletlen) pont ekkor botlik bele az egész világ megsemmisítésére képes ősi anyagba, amivel Malekith-nek (Christopher Eccleston), a sötét elfek TÜNDÉREK vezetőjének figyelmét is felkelti. Így aztán a viking isten újra akkora világmentésbe keveredik, hogy még kis időre Lokival (Tom Hiddleston) is ki kell békülnie.
A lehető legjobb döntés volt Alan Taylor kezébe adni a rendezést, Branagh-val ellentétben egy élettel teli Asgardot varázsol elénk, kreatív (és követhető!!!!!) akciókkal, kellemes és látványos jelenetekkel, valamint egy kis humorral. A furcsa helyzet pedig az, hogy a sorozatok világából importált rendező hozott magával ugyanonnan egy operatőrt, zeneszerzőnek pedig a nagyrészt videojátékokhoz komponáló Brian Tylert, ennek ellenére olyan természetesen teszik a dolgukat, mintha évek óta nagyszabású blockbustereket készítenének. Előzetes várakozásaim ellenére még a forgatókönyvre sem lehet panaszom, jól keveri a tragédiát és a komédiát, a sci-fit és a fantasy-t, a párbeszédekben sem hallani elképesztően klisés fordulatokat vagy baromságokat, az egyedüli gyenge pontja Jane comic relief karakterekké silányított tudóstársai. Hozzáteszem, nem szabad túlgondolni bizonyos motivációkat vagy plot device-okat, de ha néhol döcögősen is, azért tényleg működik a szkript. A pótforgatás pedig minden bizonnyal jót tett (mint ahogy az is, hogy Taylor megkérte Joss Whedont, ha már arra jár, írjon át pár jelenetet), így végül minden tekintetben profi munkáról számolhatok be.
Az egyetlen, amivel a film adós maradt, az egy igazán ütős ellenfél. Christopher Eccleston Malekith-jét mintha csak a hollywoodi főellenség-tárból húzták volna elő, ahogyan egy egzotikus (de nagyon sötétnek tűnő) nyelven elképesztően gonosz dolgokat mond, nehéz megölni és ebben nagyjából ki is merül a karaktere. Szerencsére viszont nem osztottak rá sok szerepet a történetben, így a helyén keletkező űrt a meglehetősen ambivalens érzelmeket kiváltó Loki többé-kevésbé be tudja tölteni. Egyébként is eleve mindenkit jobban érdekel Tom Hiddleston, mint a sötét tündérek (*facepalm*) vezére, így egy igazán karakteres ellenfél hiánya jobbára fel sem fog tűnni. (Annál inkább feltűnő Anthony Hopkins, aki mintha folyamatosan teljesen máshol járna és egészen indiszponált teljesítményt nyújt. )
Úgyhogy összességében egy tökéletes koktélt kaptunk, amely pontosan kiszámítva adagolja a szórakozás minden alkotóelemét, legyen szó drámáról, poénokról, látványos effektekről, vagy a női nézőknek szánt félmeztelen Chris Hemsworth-ről. Természetesen nincsenek mélyenszántó gondolatai, tartalmas üzenete, avagy semmi komolyabb ambíciója annál, hogy több legyen egy átlagos blockbusternél, de mint ilyen, egy csúcsra járatott, precízen kiszámított munka, amely minden tekintetben felülmúlja az elődjét.
8/10
(Ne tévesszen meg senkit, hogy a stáblista közepén van egy jelenet, lesz még egy a végén is.)
