Úgy tűnik, az idei halloween idejére a Smoking Barrels blogon megkerülhetetlen személy lett James Wan, ugyanis ez a második kritika, ami egy általa készült művet elemez ki, és a The Conjuringról írt vélemény által megkezdett sornak lesz folytatása is, ugyanis nem sokára érkezik a harmadik iromány is, az Insidious második részéről. Ez nem jelenti azt, hogy emiatt egy percig is kellene bánkódni, hiszen nagyon korrekt filmekről van szó. Annyit már elöljáróban elmondhatok, az első résznél valamivel durvább horrorról beszélünk, mint a Démonok között esetében, amely egyértelműen a hátborzongató jeleneteket hozza előtérbe, és kevésbé akar egyedivé válni. Mindezt oly módon, hogy ez cseppet sem válik a minőség rovására. Akit érdekel, hogy ez hogyan lehetséges, tartson velem.

A történet szerint a Lambert család nemrég költözött be új lakásába, három gyerekről és két szülőről van szó. Minden normálisnak tűnik, ám egy nap furcsa dolgokat tapasztal az anyuka, Renai (Rose Byrne), majd egyik fiuk, Dalton (Ty Simpkins) hangokat követve felmegy a padlásra, ahol leesik a létráról. Másnap reggelre kómába esik, ráadásul a furcsa események kezdenek egyre baljósabbak lenni. Az alaptörténet tehát megvan, és eléggé sablonosnak hathat, ám a tálalás, és ahogy ezt a film kezeli az egyáltalán nem az.

Az egész megvalósítás az első percektől kezdve profi, és már a nyitójelenetnél egyértelművé válik, hogy nem egy gyerekmesét láthatunk. Minden olyan tényező, ami sablonosnak tűnik papíron, természetesként hat a filmben. Én a filmet fejben két részre osztottam, valahol érezhető is egy kis váltás. Az elején egy mesteri felvezetést kapunk egy sima horrorfilmes háttérhez, amely hátborzongatóan kegyetlen feszültségkeltést valósít meg. Az Insidious nem kispályázik ijesztgetés terén, ahogy a The Conjuring kritikában is írtam, Wan eszköze ugye nem a szekrényből előugró szörnyre operál, hanem a sokkal inkább szorongást okozó „mi lehet a szekrényben?” érzésre játszik rá, ami sokkal borzasztóbb, mint a sima eset. Mindez rendben van, de míg a Démonok között csak egyszerűen és egyúttal lehengerlően ügyes képsorokkal sejteti azt a mumust, itt Wan olykor azért elő-elő is kapja őket, és megmutogatván a falra is kerget velük minket. Ezzel az egyedi atmoszféra, ami a később készült filmben benne van, az Insidiousból nagyrészt hiányzik, ám sokkal de sokkal keményebben adja át azt az egyedi, ösztönös félelemérzetet.

A második fele pedig azt hozza, ami az egész horrort egyedivé kellene, hogy tegye. A film sajátos, szürkés, „családias” hangulata teljesen kitárulkozik, valóra válik a rémálom. ám ez szerintem egy kicsit bukdácsolva sikerült, a magyarázat és utólag kiderülő okok és képsorok valahogy már sántítanak, és az érdekes aspektus és felfogás ellenére is kevésbé hihetőnek tűnnek (pedig még a gázmaszkot is simán lenyeltük). Nem olyan nagyon zavaróan, csak egyszerűen nem viszik katarzisba a filmet, hanem csak izgatottá teszik az embert. Plusz kissé itt is megvan az, amikor megtörténik a manifesztáció, teljesen megkapjuk félelmünk tárgyát, már megkönnyebbülünk valamennyire, ám a készítők ezt még képesek voltak kezelni (a sokat előcitált Démonok között esetében ugye ahogy annál írtam ez nem probléma, ott kicsit más jellegű a Wan-féle pszichológiai ijesztgetés, a manifesztáció és megkönnyebbülés hiányzik). A befejezést sokan szidták, mondván, miért kellett ilyen módon lezárni ezt az egészet, ám ez így két év távlatából és a folytatás tudatában nem tűnik zavarónak, azonban akkoriban ez nem volt evidens, és érthető a morgás a cliffhanger miatt.

A színészekre itt sincs panasz, amit nagyon pozitívan éltem meg a film nézése közben, az az, hogy Renai karaktere mennyire teljes, a női szereplők Wan filmjeiben egyáltalán nem kerülnek háttérbe, ugyanúgy teljesen azonosulunk velünk és „hősökké” válnak a nem klasszikus értelemben véve. Josh és az őt alakító Patrick Wilson pedig továbbra is markáns és jellegzetes, a női szereplő teljessége emellett igazán nagy teljesítmény. Lin Shaye (fun fact: szerepelt a Snakes on a Planeben) egy igazi jelenség, nagyon jó a kémia közötte és két habókos, ám nem túlzásba vitt humorosságot produkáló asszisztense között (Wan társa és barátja, a Fűrész mellett ezt a művet is író Leigh Whannel és Angus Sampson). Ty Simpkins teljesen elfogadhatóvá és (ami a horrornál oly fontos) azonosulhatóvá teszi Daltont, Barbara Hershey megtisztelő jelenléte pedig rendben van, de nem maradandó. Számomra még szembetűnő volt a pap rövid, ám szimbolikus jelenléte itt is. Összességében a Whannel és Wan jó érzékkel válogatják a listán is szép, de gyakorlatban is kompetens szereplőgárdát. A zene annyiban fontos tényező, hogy a fő démoni entitást is alakító Joseph Bishara a The Conjuringgal ellentétben itt nem az alattomosan előmászó dallamokra alapoz, hanem az idegeken táncoló, hamis hangokra, ami még brutálisabbá teszi az egész összképet, a második részben is számíthatunk rá.

Összességében az Insidious egy igazi, már-már művészi precizitással összerakott, kegyelmet nem ismerő ijesztgetés, az alkotópáros összes jellegzetességét magán hordozva, és azok gyengeségét is. Ahogy már írtam, mostanában jó horrort csinálni nehéz munka, ugyanis a műfajt állandó jelleggel kimerítik a kliséből ollózó tömegesen érkező B-filmek, amelyeknél a romantikus filmekhez hasonlóan, van a nézőközönségnek egy jelentős (nem a teljes közönség, de szignifikáns mennyiség) rétege, akiknek az alacsony igényére könnyű megfelelő filmet készíteni. Itt a színvonalat a profi rémisztgetés életre hívásával emelik kellő magasságba, ám ennél és az egyedi világkép festésénél nem ajánl többet az Insidious sem, a Démonok közöttel egyetemben, az a bizonyos többlet itt is hiányzik, de még elfedhető, és ez még inkább igaz lehetett 2011-ben. Nálunk pontosan mindszentek napján tér vissza az első felvonásban megismert csapat, és reméljük, már hoznak magukkal egy kicsit abból a bizonyos plusz adalékból is. A külföldi kritikákat olvasva sajnos ez a kevésbé valószínű. Na de arról majd abban a kritikában.

7/10