A mostanában megjelenő francia produkciók kifejezetten elnyerték a tetszésemet (áradozásaimat például itt és itt olvashatjátok), ebből kifolyólag a szóban forgó alkotást is kifejezetten vártam. Ráadásul az a furcsa helyzet állt elő, hogy idén A házban után már a második filmet vetítik Francois Ozontól a mozik. Sajnos azonban ez a mű csak lehetőségeiben ér fel az elsőhöz. 

Isabelle (Marine Vacth) egy átlagos 17 éves lány, elvált szülőkkel és gondtalan élettel. Egy nyaralás alkalmával találkozik a német Felix-szel, akivel rövid (és fájdalmas) úton elveszti a szüzességét. Néhány perc múlva pedig már azt látjuk a vásznon, hogy főhősünk valódi luxusprostituáltként borsos óradíj ellenében elégíti ki ősz halántékú urak perverz vágyait. Innentől kezdve pedig adott a kérdés a fejünkben, illetve (a dolog szükségszerű kiderülése után) a szülők fejében is: mi vitte főszereplőnket erre az útra?

Őszintén szólva, első blikkre nehéz nem egy szimpla first world problemnek titulálni a film témáját. Bár végső soron a helyzet pszichológiája abszolút jól ki van fejtve, meglehetősen nehezemre esett átérezni egy olyan főhős helyzetét, akinek az a legnagyobb problémája, hogy (kicsit sarkítva a szituációt) nem tud mihez kezdeni jó dolgában. Ugyanakkor nem tagadom, hogy jellemző (és éppen ezért fontos) kortünet, hogy az Isabelle-hez hasonló korú tinédzser lányok a szeretethiányukat teljesen értelmetlen módon az elkurvulásban élik ki. (Az elkurvulást én a filmmel ellentétben most képletesen értem.)

Mégis, a forgatókönyv szinte hemzseg a kihagyott ziccerektől. Rengeteg jó történetszál lehetősége van benne, azonban Francois Ozon fókuszálatlanul csapong, és sok esetben felületes, illetve (bár lehet, hogy csak a szinkron teszi) kissé színpadias párbeszédekre pazarolja a játékidőt a karakterek kibontása helyett. Azon például kifejezetten fel voltam háborodva, hogy az egyik (szerintem) legfontosabb mellékszál szemmel láthatólag csak arra szolgált, hogy egy csípős visszavágásnak nyújtson muníciót egy későbbi dialógusban. Pedig máshol már egy-egy tekintettel, beállítással is sokat tud mesélni a rendező, és ehhez a színészek is hozzáteszik a magukét. (Azt az egy apróságot leszámítva, hogy a főszerepet alakító Marine Vacth-on egyértelműen látszik, hogy már régen elmúlt 17.)

De mintha maga Ozon sem tudta volna, mihez kezdjen a saját maga által felvetett ötletekkel.  Ez az enyhe koncepciótlanság a teljesen semmilyen befejezésben ütközik ki a legjobban, úgyhogy mondhatom, hogy egyáltalán nem kiegyensúlyozott az alkotás. Ennek ellenére egy jó és gondolatébresztő filmnek tartom, ugyanakkor inkább mondanám egy bizonytalan, de ígéretes próbálkozásnak, reménykedve abban, hogy a rendező következő filmje már jobban sikerül. 

7/10