Mostanában Skandinávia nagyon divatba jött: a skandináv krimik virágkorukat élik (véleményem szerint eléggé érdemtelenül, de ezt majd az idő eldönti), a Tetovált lány meghozta Rooney Mara számára a világsikert (nekem pedig a sokkot, ugyanis eredetileg egy csajos filmre ültünk be az unokatesómmal a moziban, és hát nem kicsit mást kaptunk, mint amire számítottunk..), a Hannibál sorozat nagy sikerrel megy a tévében Mads Mikkelsennel (ugye ő a Bond-filmből is ismerős lehet nekünk), és akkor a dögös vámpírfiúról, Alexander Skarsgardról (na és a kedves papáról, Stellanról) nem is beszéltem. Lars van Trier, Noomi Rapace neve is ismerős, ugye?

Szóval szép a felhozatal, de igazi világsztár még nem vált senkiből a hűvös Északról, ugye?. Dehogynem! Volt már egy svéd színésznő, aki igaz karriert csinált Hollywoodban, csak hát nem mostanában volt, az emlékezet pedig rövid. Pedig nagyon jó színésznő volt, egy rendkívül erős és különleges személyiség, az a titokzatos hölgy, akinek a jelszava az volt: "hagyjanak egyedül lenni!", Így sem ismerős? Pedig a garbót, ezt a pulcsifajtát is róla nevezték el, ami azért vicces, mert soha nem érdekelte a divat, mégis egy ruhadarab őrizte meg a nevét az utókornak.

Greta Louisa Gustafsson egy svéd áruházban dolgozott az 1920-as évek elején, és kedvenc időtöltése a sztárokról szóló lapok olvasása volt. Nem volt művelt lány, hiszen apja halála után 14 éves korában el kellett mennie dolgozni, vagyis a fősuli kimaradt az életéből. Ugyanakkor szép volt, és fátyolos, mély hanggal áldotta meg a Teremtő, ezért munkahelyén befogták divatmodellnek. A fényképeknek köszönhetően szerepet kapott egy vígjátékban, majd színi tanulmányokat folytatott. Óriási szerencséje volt, itt találkozott Mauritz Stillerrel, a kor híres rendezőjével, aki főszerepet adott neki a Gösta Berling c. filmben, mely nemzetközi siker lett, és megnyitotta Hollywood kapuit Stiller és Garbo előtt. Ugyanis a Greta Garbo nevet Stiller adta Gustafsson kisasszonynak, és büszkén mondhatom, hogy Báthory Gábor erdélyi fejedelem neve adta az ihletet. Stiller kikupálta a kislányt, megtanította interjút adni, öltözni, és színészileg is sokat fejlődött mellette.

Együtt mentek Hollywoodba is, azonban útjaik hamarosan szétváltak, hiszen Stillernek nem igazán voltak sikerei, Garbo viszont már az első filmje (természetesen még némafilmről volt szó, hiszen 1930-ban járunk), az Anna Christie főszerepéért Oscar-jelölést kapott, így hamar a sztárok közé emelkedett az angolul akkor még csupán pár szót beszélő fiatal színésznő. John Gillberttel, a kor némafilmsztárjával nagy párost alkottak több filmben is, és hát a magánéletben is összegubancolódtak egy időre (Garbo konkrétan az oltárnál hagyta faképnél az úriembert, úgyhogy végül is nem lett házasság a dologból), ahogyan az lenni szokott. Garbo nem sok filmben játszott, és mindig tragikus sorsú nőket formált meg, igazi drámai alkat volt, különlegesség a kor naivái között.

A Kaméliás hölgy (érdekesség, hogy ezt a szerepet néma és hangosfilmen is eljátszotta), a Mata Hari, a Grand Hotel, a Walewska grófnő, az Anna Karenina mind-mind nagyon jó filmek (még sok évtized távlatából is élvezhetőek, Garbo tehetsége ma is átsüt a vásznon), mégis a Krisztina királynő főszerepe volt a legtalálóbb a számára, hiszen ebben gyakorlatilag saját magát játszhatta el. Ki is volt az a Krisztina királynő? Svéd királynő volt a 17. században, művelt, okos, különc, aki azon kevés uralkodó közé tartozott, aki saját akaratából mondott le a trónról, és hátralévő életében Európában a művészetnek és a kultúrának élt, soha nem ment férjhez. Majd meglátjuk, hogy Garbo kis túlzással a reinkarnációjának mondható.

Érdekes szokásai voltak: kizárólag reggel 9-től délután 5-ig volt hajlandó forgatni, ha olyan kedve volt, az egész stábot, köztük a rendezőt is kiküldte a forgatásról, mondván neki csak a kameramanra van szüksége.

Krónikus depresszióban szenvedett, soha nem cigarettázott, nem ivott.

A sok tragédia után 1939-ben Ernst Lubitsch filmjében, a Ninocskában végre vígjátékban láthatta a közönség kedvenc sztárját, amelyben nagy sikert aratott. Azonban 1941-ben jött egy hatalmas bukás, A kétarcú nő, és ezt Garbo annyira nem tudta elviselni, hogy 36 éves korában örökre hátat fordított a kamerának.

Soha nem ment férjhez, elsősorban azért, mert a saját neméhez (is) vonzódott. Erről az ő korában még nem lehetett beszélni, ezért hivatalosan csak barátnők voltak Mercedes de Acostával,  aki ehhez képest egy szaftos könyvben kitálalt románcukról, amit Garbo rosszul viselt, és szakított vele.

Az életéből hátralévő évtizedek éppen olyan titokzatosak, mint ő maga: 1953-ban vett egy hétszobás lakást New York Cityben az East 52nd Streeten, naponta több kilométeres sétákat tett. Baráti köre leszűkült, egy fiatal műkereskedővel telefonkapcsolatot tartott fenn, továbbá távoli óceánok szigetein, a francia Riviérán, Svájcban és Olaszországban pihent ismerősei társaságában.

Utolsó éveiben kis számú baráti kapcsolatát is megszakította és teljes magányban élt. Tüdőgyulladásban halt meg a New York-i kórházban.

Különleges, öntörvényű egyéniség volt, nem sokat forgatott, mégis maradandót alkotott a filmiparban. Egész életében magányra vágyott, és ez a kívánsága teljes mértékben teljesült. Antisztár volt, akit teljesen hidegen hagyott Hollywood (talmi) fénye és csillogása. Nem hiszem, hogy túl sokan lennénk mai utódai közül, akik önszántukból mondanának le a sztárstátuszról, és remeteéletet élnének.

Kár, hogy korán visszavonult, hiszen remek színésznő volt, nagyon sok szép és tartalmas alakítás élményétől fosztotta meg a nézőket.

Mindenképpen ajánlom megnézésre a Krisztina királynőt és A Kaméliás hölgyet, a színésznő arca olyan szuggesztív erővel képes érzelmeket kifejezni ezekben a filmekben, amelyeknek a tizedére sem képes mai kolléganői nagy része.