Az elmúlt napokban nézelődtem egy kicsit blogunk „várótermében” és megakadt a szemem FilmBaráth kollegina egyik írásán, nevezetesen a Timur Bekmambetov rendezte (Abraham Lincoln, a vámpírvadász is az ő nevéhez kapcsolódik) Nappali őrségen. Miután tudvalévő, hogy e darab egy (tervezett) trilógia második része, úgy gondoltam illendő „blogra vetnem” az elsőt részt is, így most az Éjszakai őrségről ejtenék egy pár szót, gondolatot (gyors kiegészítésként annyit megjegyeznék, hogy a trilógia befejező darabjának tulajdonjogát az egyik nagy amerikai filmes cég birtokolja, de mivel az első két rész nem hozott túl nagy bevételt, így egyelőre a befejező rész még várat magára…)

Szóval Éjszakai őrség. A filmről bevezetésként annyit, hogy egy orosz fantasy. Igen, orosz fantasy. Amennyiben valaki évekkel ezelőtt azt mondja nekem, hogy életem során legalább egyszer látni fogok egy orosz fantasy filmet, biztosan kinevetem. Annyira hangzott valóságosnak egy ilyen darab megtekintése, mint egy (nem létező) norvég csárdás eljárása, vagy egy (szintúgy nem létező) ukrán gulyás megkóstolása. Bekmambetov azonban megcsinálta, bár tudni illendő, hogy a rendezett darabot és annak fantasy világát nem saját kútfőből merítette, hanem Szergej Lukjanyenko orosz sci-fi- és fantasy író, leghíresebb, öt kötetből álló „Őrség-sorozatát” kívánta vászonra vinni.

A történetünk Moszkvában játszódik, egy elképzelt, de valamennyire mégis csak realisztikusnak tűnő világban, ahol két erő vívja egymással állandó küzdelmét. E két erő pedig nem más, mint a sötétség és világosság, akinek tagjai évszázadok óta harcban állnak egymással. Egyikük a nappalokat uralják, míg mások a sötétséget tartják hatalmuk alatt. Évszázadokon keresztül tartó csatározásaikból azonban egyik fél sem tud kikerülni győztese, így a két erő ura kénytelen békét kötni egymással. Hogy a béke szent és sérthetetlen legyen, és egyik fél se szegje meg a világosság harcosai az éjszakában járőrözve tartják kontroll alatt a másik felet, míg nappalonként az éj harcosai felügyelik a világosság tagjait. Az Éjszakai őrség című első részben természetesen előbbi, azaz a fény harcosainak küzdelmeit láthatjuk, amint próbálják megőrizni a két fél között (ideiglenesen) létrejött békét.

Egy szó mint száz adott nekünk egy elég igencsak ígéretesnek tűnő alapötlet: a jó és rossz küzdelmeinek egy újabb aspektusba helyezése. A kérdés már csak az volt, hogy Bekmambetov el tudja érni, hogy ne egy elcsépelt, sablonokkal teli kesze-kusza két óra várjon ránk. Nos, a válasz igen is, meg nem is. A darabot úgy érzem, hogy abszolút a végletek  jellemzik. Az alapötlet zseniális (nem hiába, mégiscsak az egyik legkedveltebb orosz írótollából származik), a forgatókönyv viszont rettentően pocsék. Folyamatosan ugrálnak az időben és térben, újabb és újabb alakok tűnnek fel a színen, és ha az ember nem koncentrál eléggé, vagy úgy gondolja, hogy kiugrik egy sörért, mert épp nem történik semmi, az bizony nagy bakot lő, ugyanis mire visszatér, máris elveszett. Bár egy-két helyen kissé szájbarágósan próbálják elmagyarázni, hogy most mi, miért, és hogyan történik, de valahogy nagyon nehezen akar az egész egy, komplex egésszé összeállni. Rengetegszer éreztem, hogy nagyon kellenének bizonyos plusz információk, melyek minden bizonnyal a könyvben megvannak, itt azonban erősen hiányoztak és ez bizony nagyban kihatott az egész műre. Az éjszakai járőrözgetés mellett ráadásul feltűnik egy új szál is (lényegében a történet fő szála): egy dimenzió kapun megérkezik egy gyermek képében a „Hatalmas”, aki a vagy a fényességet, vagy a sötétséget választva dönti majd el a sok-sok éve húzódó háborút.

Egyrészről tehát van tehát egy zseniális alapötlet, másrészről pedig pocsék forgatókönyv. A végleteket tovább folytatva: annak ellenére, hogy kicsit kuszának tűnik, „sántít” az egész történet, valami mégiscsak megragadja az embert. Nincsenek szörnyek (bár a sötétség tagjait leginkább vámpírok alkotják), nincsenek repülő szuper robotok, nincsenek Harry Potter-féle hókuszpókuszok, van viszont egy aránylag kellemesnek, már-már realisztikusnak ható feelingje az egésznek. Rengeteg momentumon érezni, hogy ízig-vérig orosz film: a szereplőkön, a helyszíneken, szóval úgy cakk-pakk az egészen. A buta amerikai klisék szerencsére elmaradnak és a hihetetlenül alacsony költségvetés (cirka 1 millió dollár) ellenére azért egy elég látványos mozit kapunk. Egy újabb plusz pont a filmnek.

Viszont a pocsék forgatókönyv mellett van még egy másik dolog ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, ez pedig a főszereplő Anton Gorodetsky (Konstantin Khabensky) karaktere, akin keresztül lényegében bemutatják az egész fantasy világot. Ő a hétköznapi világból lépett a fény harcosai közé és a trilógia ezen darabjában az a küldetése, hogy a „Hatalmas”-t megóvja a sötétség karmától. Mit szépítsünk, az egyik legborzalmasabb alakítás amit valaha láttam. Ilyen tesze-tosza, színtelen-szagtalan, sótlan karakterrel ritkán találkozik az ember, nehezen hiteti el velünk, hogy ő lesz a történet kulcsfigurája… Nem tudom, hogy Lukjanyenko ilyen karaktert írt e meg a művében, de szinte kizártnak tartom. Bevallom őszintén, hogy magát Khabenskyt más filmben még nem láttam, de itt egyszerűen annyira gyengén alakít, hogy nagyon lehúzza a komplett darabot (szerencsére azonban ezt a mellékszereplők valamennyire tudják ellensúlyozni)

Egy szó mint száz, ha választanom kellene hogy jó, vagy rossz filmet láttam-e, nem tudnék választani. Mondjuk inkább úgy, hogy a meglepően alacsony költségvetés, és orosz mivolta ellenére bőven nézhető kategória és ha az ember nem túl nagy elvárásokkal vetemedik neki, akkor akár még kellemes meglepetés is érheti.

6.5/10