Aki már valaha ült lovon, tudja, hogy milyen hihetetlen, mással össze nem hasonlítható érzés egy hűséges patás hátán ülni, vágtatni a szélben, megcélozva a végtelent. A ló és lovasa közötti kapcsolat szinte már testvéri, hiszen a lónál érzékenyebb állat nincs is. Én életem egy időszakában sokat lovagoltam, sőt, saját lovam is volt, ezért talán érthető, hogy fokozott kíváncsisággal figyelem azokat a filmeket, amelyekben a hűséges hátasok megjelennek. 

A Hadak útján c. filmre nagyon kíváncsi voltam, hiszen Spielberg finoman szólva sem kispályás rendező,  olyannyira nem, hogy a filmet több Oscar-díjra is jelölték. Most végre sikerült megnéznem, és hát nem kicsit vagyok csalódott..

Adva van egy nagyon szép telivér, Joy, akit egy földműves, Ted Narracott (Peter Mullan), aki a földesurával való gyerekes szembenállás miatt megvesz igás lónak. Természetesen a lónak nem tetszik az új feladat, ámde Ted fia, Albert (Jeremy Irvine olyan színtelen, mint egykor a némafilmek) megszelídíti az állatot, szinte testvérek lesznek. Ámde rossz idők járnak a földművesekre, el kell adniuk a lovat, hogy ki tudják fizetni a földbért. Albert kis híján belehal abba, hogy elveszíti hűséges társát, de azzal vigasztalódik, hogy egy jóravaló kedves brit tiszthez, NIcholls kapitányhoz (Tom Hiddleston szokásához híven rémesen középszerű) kerül, aki jól bánik vele, ámde háború van, és amikor a lovasság Stewart őrnagy (Benedict Cumberbatch ezúttal legnagyobb bánatomra teljesen átlagosan játszik, képtelen élettel megtölteni a brit tiszt alakját) vezetésével egy fantasztikusan szépen megkomponált rohamot indít a németek ellen, Joey új gazdát kap a német hadsereg kötelékében. És a kalandok elkezdődnek, a háború poklát próbálja túlélni ember és ló, és talán nem árulok el nagy titkot vele, hogy semmi sem akadályozhatja meg a boldog véget.

A film gyönyörűen van fényképezve, a lovak vágtatnak, a háború pokla tökéletesen megkomponált képekben kerül bemutatásra. De. A gyönyörű képek csak képek, nincs mögöttük igazi érzelem, a túlzásba vitt profizmus visszaütött: a technika átvette az uralmat a mondanivaló fölött. A forgatókönyv csapong, nem igazán tudja eldönteni, hogy mire fókuszáljon: a hűségre, a barátságra, a háború borzalmaira, vagy egyébre. Ezért végül mindenből kerül bele egy kicsi, de nincs meg az a fővonal, amit követni lehet, ezért én részemről kb.a film felénél elkezdtem unatkozni, és várni a végét. Vagyis a történet nem sodorja magával a nézőt, olyan érzése van, hogy egy szépen fényképezett dokumentumfilmet néz, amelyhez kanyarítottak némi történetet. Spielbergtől azért többet várna az ember, nem?

A színészek még meg tudták volna menteni a filmet, de számomra teljesen érthetetlen módon több kiváló színész is a saját szintje alatt teljesít, nem tudnak életet lehelni egyébként nem rosszul megírt szerepükbe. Az egyetlen kivétel Emily Watson, aki Albert anyjának szerepében rengeteg színt mutat meg, messze a többiek fölé emeli a játéka.

Összességében egy szépen fényképezett tévéfilm született, amelyet sokan fognak matinékon leadni, a gyerekek imádni fogják, a felnőtteket pedig vigasztalják a lovas vágták, és csendben megbocsátják Spielberg ballépését, és kíváncsian várják a nagy mesélő következő filmes álmát.

6,5/10