Előzetesen már többször is megemlítettem ezt a filmet, mint az év számomra egyik legnagyobb kérdőjelét. És valóban nem tudtam, hogy mit várjak. Egyrészről adott volt a remek látvány és az érdekes koncepció, másrészről viszont az előzetesekből sütött az az életérzés, amelynek a fő elemei a Super Bowl, az Empire State Building és Tom Cruise soha ki nem haló macsósága és Colgate-mosolya voltak. Mert valljuk be, egy sör- vagy mosóporreklámnak ez kiváló kiindulási pontja lehetne, de ha egy érdekes és különleges sci-fit akarunk összerakni, akkor már kicsit bátrabban kéne nekifogni. Nos, a végeredmény valóban nem lett annyira különleges, de ettől még érdekesnek számít.
2077. Az idegenek támadása óta már eltelt 60 év. A félig-meddig lakhatatlanná vált Földről az emberiség egy űrállomásra menekült, ahonnan folyamatosan evakuálják őket a Titánra. A bolygóra már csak a tengervízből energiát előállító erőművek miatt van szükségünk, ezek őrzéséhez pedig drónok kellenek, hozzájuk pedig karbantartók. Ők lennének Jack és Victoria (Cruise, ill. Andrea Riseborough), akik (amikor éppen nem egy felhők között álló penthouse-ban szórakoznak) a robotokat javítják. Illetve egész pontosan csak a férfi, aki egyre inkább elkezd bolygónkhoz kötődni, míg társa csak a feladat elvégzésre és a lelépésre tud gondolni. Jack azonban olyan felfedezéseket tesz, amelyek megrendítik teljesen abban, amit a világról képzel, és főleg az lesz kíváncsiságának tárgya, hogy a szolgálat megkezdése előtt végrehajtott emléktörlésnek vajon mi eshetett áldozatul, amiről ő nem tud.
Hadd kezdjem azzal, hogy mi a két hatalmas probléma ezzel az egésszel: eredetiség és komplexitás. Azaz egész pontosan ezeknek hiánya. A történetben mindig tudunk találni valamit, ami egy sci-fiben jártas ember számára felidéz valamely más művet, legyen szó egy beállításról, vagy egy komolyabb plot device-ról. Ez azzal egészül ki, hogy a tulajdonképpen jól kibontakozó fordulatok ellenére egy viszonylag egyszerű, egyértelműen haladó sztorit kapunk, gyakorlatilag konfliktusok nélkül, nem túl bonyolult karakterekkel és világgal. Persze ennek köszönhetően nagy alakításokat se várjunk, de legalább mindenki korrekt teljesítményt nyújt. Cruise jól adja a világmegmentő Amerika Kapitány archetípusát, de például Freeman és Coster-Waldau szerepeltetése olyan rövidre sikerül, hogy nincs lehetőségük kibontakozni. (Pedig azért abban van lehetőség, ha Istent és Jaime Lannistert összerakják egy szobába)
És mégis, egy rossz szavam nem lehet: ugyanis Joseph Kosinski megalkotta a Tökéletes Blockbustert. Az amerikai nevezetességekkel telezsúfolt izlandi kanyonok között vagy éppen a felhők fölött futó felvételek, a concept design, a rendezés, az M83 elképesztően erős zenéje mind valami iszonyatosan zseniális elegyet alkotnak. És így valahogy minden kiszámítható lépés, hatásvadásznak tűnő jelenet ellenére tulajdonképpen nagyon is hatásos a létrehozott atmoszféra. Ráadásul még nem is említettem Claudio Mirandát. Mindenkinek hagyok egy percet, hogy visszagondoljon a Pi életére, és kimondom: igen, ez még annál is szebben van fényképezve.
Végső soron tehát, ha helyén kezeljük, nehezen lehet belekötni a filmbe: több értelem és minőség szorult bele, mint egy komplett Transformers trilógiába, méltó folytatása az utóbbi évek Forráskód-Prometheus-Looper sorának, ha pedig a blockbusterek között versenyeztetem, magasan kiemelkedik a mezőnyből. Csak a kihasználatlan agykapacitásom zúgása zavart be néha nézés közben, és tartok tőle, hogy emlékezetes pillanatok híján hamar feledésbe is fog merülni (ó, az irónia), azt viszont mindenkinek saját belátására bízom, ez mennyire megbocsátható egy ilyen műnek.
8,5/10
