A posztapokaliptikus műfaj hatalmas kedvencem, azonban az emberi kapcsolatok széttöredezésében és a különböző világvégék túlélési módszereiben ki is merül az ilyen filmek tematikája. Hozzáteszem, ezeket jól megvalósítva születtek már kiváló alkotások, és ettől a műtől sem vártam bármi különlegeset, látatlanban megelégedtem volna azzal, ha hozza a szintet (mégis mire számítsak egy 1983-as tévéfilmtől?). Ehhez képest alaposan meglepett, amit végül a képernyőn láttam.

Az első percekben egy kertvárosi közösség, azon belül is egy tipikus, háromgyerekes család mindennapjaiba kapunk betekintést. Igazából itt teljesen idilli kliséket kapunk az egymásnak vidáman köszöngető szomszédoktól a hobbijába temetkező apán át a kicsit szétesett, de boldog családig. Azonban mielőtt teljesen elunnánk magunkat a 80-as évek gagyi írói megoldásain, beüt a baj, egyik délután a nappali függönyén keresztül egy atomvillanás szüremlik át, innentől kezdve pedig jönne a szokásos forgatókönyv, az állam és a rend összeomlásával, rekvirálással, harccal a készletekért. Ehelyett azonban villámgyorsan kiderül, hogy valószínűleg mindenki halálos radioaktív dózist kapott a robbanásnak köszönhetően, és a benzineskannák felett folytatott bandaháborúk, kannibalizmus és társai helyett csak a kilátástalanság és a lassú halál vár mindenkire. Ettől fogva pedig a széthúzás és a hitetlenség szerepét az összetartás és a hit veszi át az alkotásban.

Ráadásul mindez a legkisebb hatásvadászat nélkül, kegyetlenül természetesen van bemutatva. Könnyfakasztó utolsó mondatok helyett a legtöbb szereplő offscreen távozik az élők sorából, az első rosszullétet és a temetést csak egy vágás választja el gyakorlatilag. Az emberek is szinte észrevétlenül tünedeznek el az utcákról, mint ahogy a házak is egyre rendetlenebbek és koszosabbak lesznek, ahogy a családok nem látják értelmét a takarításnak. A karakterek pedig ugyanilyen természetességgel veszik szinte tudomásul, hogy már valószínűleg nincs sok hátra nekik sem, de ők még inkább kitartanak, és teszi a dolgukat. Az egyik leghatásosabb jelenet nagyjából két másodperc és egy egyszerű fókuszálás segítségével születik meg, hasonlóan visszafogott, ugyanakkor emiatt nagyon is sokkoló módon.

Ennek ellenére nem feltétlenül mondanám, hogy az alkotás teljes mértékben megelőzi a korát, a B-kategóriás, tipikusan 80-as évekbeli húzások a rendezéstől a forgatókönyvön át a színészi játékokig végig megvannak, ugyanakkor szerintem egyértelműen inkább ennek köszönhető az is, hogy a nagyjátékfilmes érzelmeket és hatásvadászatot visszafogott, de remekül működő megoldások helyettesítik. De legyen bár kényszer vagy tudatosság, hogy porig rombolt városok helyett inkább egy kilátástalanul tengődő szereplőgárda és az amerikai nép összes hidegháborús félelme a fő átütő erő, valamit kétségkívül eltaláltak.

Végső soron azért mégsem mondanám tökéletes alkotásnak, de bőven megvan benne az az eredetiség, amit azóta sem láttam sok műben (és akkoriban meg még nagyobb bátorság volt meghúzni), és ez kellően kompenzálja a forgatókönyv és a rendezés hibáit. Aki hozzám hasonlóan rajongója a műfajnak, mindenképpen tegyen vele egy próbát!

8/10