Otthon a meleg szobában ülve távolinak és idegennek hatnak az olyan kifejezések, mint rasszizmus, színes bőrűek csoportos irtása és még hasonlók. Pedig ezek nem is olyan messzi dolgok, elég csak figyelmesen szétnézni akár a közvetlen környezetünkben. Ha szerencsések vagyunk és a környezetünk ezektől mentes, akkor csak nézzünk körül a nagyvilágban, vagy tekintsünk vissza a történelemben néhány (tíz) évet.

A helyszín az Egyesült Államok, a dátum 1964. Alig száz év telt el a rabszolga felszabadítás óta, de a rasszok közötti harc még közel sem ért véget. Egy Mississippi állambeli kisvárosban három polgárjogi aktivistát gyilkolnak meg, két FBI ügynök feladata kideríteni mi is történt valójában. A film, ami a történetet feldolgozza a Lángoló Mississippi.  

Alan Ward (Williem Dafoe) ügynök és Rupert Anderson (Gene Hackman) ügynök két eltérő karakter, szinte semmiben sem egyezik a véleményük. Egyetlen közös van bennük, az a feladatuk, hogy kiderítsék kik állnak a hármas gyilkosság mögött. Látszólag minden a legnagyobb rendben van Mississippi államban, az emberek boldogok és egyetértésben élnek. Ugyanilyen nagy egyetértésben gyűlölik a négereket, egyesek csak otthonról a karosszékben ülve, másik aktívabban a Ku Klux Klán tagjaiként. A Klán az 1900-as évek elejére jellemző erejéből sokat veszített, de 40 évvel később is bőven voltak még tagjai. Főleg Délen, ahol ilyen téren sokkal visszamaradottabb volt a lakósság. Nem különösebben nehéz feladat kitalálni, hogy a filmben a két ügynök a Klánt próbálja lebuktatni. A kérdés csak az, hogy sikerül-e nekik, és ha igen, milyen áron.

Alan Parker egy minőségi és a legtöbb szempontból komplex filmet rakott össze. Próbál a tényekre hagyatkozni és az egész cselekményt a még hihető mederben tartani. Nem szuperhősöket látunk a képen, jelen esetben az FBI-os fiúk nem nagyképűek, nem szuperatléták és nem tehetnek azt, amit csak akarnak. Ugyanúgy nekik is muszáj alkalmazkodniuk és bizonyos játékszabályok alól ők sem bújhatnak ki. A két „tábor” bemutatására is jellemző realisztikus ábrázolás. Nehéz lenne a Klán tagjait a szenvedő maszületett bárány bőrébe bujtatni, de az sem lenne természetes, hogy ha vérszívó szörnyetegnek lennének ábrázolva. Megismerjük őket, megtudjuk róluk, hogy a legtöbbjük nagyon buta és primitív ember, aki emellett ösztönösen követ egy csoportot, egy ideológiát. Ehhez hozzájön pluszba még egy beteges gyűlölet is, amit a környezeti hatások még inkább felerősítenek. A másik oldal a szenvedő fél. A négerek élete valóságos pokol, bármelyik pillanatban megtámadhatják őket, és ők is tudják, hogy védtelenek. Bár fellázadnak, de ez csak olaj a tűzre és még inkább feldühíti a Klánt.

Helyenként az volt az érzésem, hogy néhány szituáció túl lebutítottra sikerült, túl egyszerű volt a megoldás. Egy viszonylag hosszabb felvezetést egy olyan lezárás követett, amire nem kellett volna olyan sok idő. Ehhez hozzájön a sok esetben értelmetlen és semmitmondó, olyan tipikus amerikai zsaruszöveg (Wardnak ezt nem sikerült kiküszöbölnie). Bár lehet, hogy ez nem feltétlen hiba, elképzelhető, hogy ezeket a párbeszédeket annyira megszoktuk már, hogy ha nem lennének hiányolnánk.

A két főszereplőről mindenképp kell beszélni. Fura volt látni a még fiatal, tejfölösszájú Dafoe-t. Bár papíron ő a főnök, de végig alárendelt szerepet játszik. Ez igaz a karakterre és a színészi teljesítményre is. Már az első pillanatban leszűrhető, hogy itt az igazi kemény fiú, az igazi főnök Gene Hackman lesz. Remek párost alkotnak. Hackman a domináns, de ha csak ő lenne, akkor elmenne az egész film, a már említett az FBI-nak mindent szabad irányba. Dafoe a kicsit aktakukac karakterével viszont ezt ellensúlyozza.

A Lángoló Mississippi (utálom ezt a szót) egy jól felépített film. Viszont még is hiányzik valami belőle. Valami, ami miatt elégedetten csettinthetnénk, hogy ez igen, ez tényleg maradandó élmény volt. Egy kis történelmi elrettentésnek, egy minőségi akcióthrillernek megfelel, de nem az a kategória, amit rongyosra nézünk.

7/10