Azt hiszem napjaink egyik legérdekesebb, és talán egyik legfontosabb kérdése a sorozatok világában, hogy el lehet-e szakítani a műfajt a TV-től, és például webes terjesztéssel nyilvánosságra hozni és értékesíteni az elkészült műveket. A Netflix már 8 számjegyű összegeket öl ilyen alkotásokba, legfrissebb produkciójukhoz pedig még David Fincher és Kevin Spacey is hozzájárult, azonban még gyerekcipőben jár az egész kezdeményezés. Most azonban nem a House of Cards-ról lesz szó, hanem egy másik webes kölcsönző, a Crackle új minisorozatáról.

Ian Mitchell (Milo Ventimiglia) nagymenő védőügyvéd, ennek minden tartozékával: öltönnyel, Audival, egy elhidegült ex-feleséggel és egy kislánnyal, akinek mindig lemarad a focimeccseiről. (Milyen eredeti idáig, ugye?) Ian egyik reggel egy dobozt talál a lábtörlőjén, benne egy dátumozott fényképpel és egy pisztollyal. Abban a pillanatban az első golyó el is süvít a füle mellett, és kiderül, hogy egy játszmának lett résztvevője, amelyben a "szerencsés" kiválasztottak megpróbálják megölni a számukra kijelölt személyt, mielőtt velük végezne valaki. Ráadásul mindezt egy jól irányított és nagy hatalmú összeesküvés felügyeli, így sok kiút nem látszik belőle főszereplőnk számára.

Alapjaiban egy korrekt és minőségi thrillerről beszélhetünk, a történet szórakoztató és kellően leköti a nézőt, a süllyesztőből előhúzott Ventimigliát kifejezetten jó volt újra látni, ráadásul szerintem még jól is alakított. A fényképezés a maga egyszerűségével valahogy meg tudott fogni, talán azért, mert nekem teljesen az Awake-et idézte.  A sztori egyébként összesen hat darab, 22 perces epizódból áll (bár a befejezést elnézve a folytatás nem kizárt), tehát nagy összefüggésekre, karakterfejlődésre és hasonlókra azért ne számítsunk. Ha a jellegzetesen sorozatos felépítése nem lenne meg a történetnek, még azt is mondanám, hogy egy film keretében akár jobban is nézett volna ki. Viszont akkora hátrányt nem jelent ez a szerkezet, mivel a tartalom sem hivatott többre sokkal.

Félreértés ne essék, nehéz lenne konkrét hibákat megneveznem az alkotással kapcsolatban, azonban az összkép egyszerűen semmilyen. Valamennyire a websorozatok jellemző kifejtetlenségét  is fel tudnám hozni, de szerintem ezt a lehetőségekhez mérten jól áthidalták. Azonban fordulatok bár nem blődek és kilométerekkel előre láthatók, egy kis odafigyeléssel meg lehet sejteni őket, és tulajdonképpen az író-rendező Ben Ketai nem is törekedett arra nagyon, hogy valamilyen komplex rejtélyt építsen fel a sztori köré. Feszültség nyomokban lelhető fel, így a sorozat nehezen rántja be a nézőt és a zenétől a rendezésen át mindent egyfajta visszafogottság, kisszerűség jellemez.

Látszólag a készítők maguk sem hitték  el, hogy ebből bármi nagyszabású is kisülhet, és különösebb ambíció nélkül tették a munkájukat, így pont ez a többlet hiányzik ebből a műből, ami miatt emlékezetes maradhatna. Azt fel merem vállalni, hogy 6-szor 22 percet azért megér az életünkből, mert pozitívumokat lehetne sorolni vele kapcsolatban, de szuperlatívuszokról szó sem lehet. És valahogy így lesz kiváló metaforája a webes kölcsönzők rendszerének, amely létrehozta: egy óvatos próbálkozás, amely egyelőre még nem akar nagyot durrantani.