Ezúttal egy újabb drámát hoztam nektek, mégpedig a Doug Liman (Bourne-rejtély, Mr. és Mrs. Smith, Hipervándor) rendezte, megtörtént eseményeken alapuló, politikai hangvételű Államtrükkök című filmet. Az Egyesült Államok Irak elleni háborús stratégiájába egy újabb szemszögből, egy magas tisztségben dolgozó házaspár életén keresztül nyerhetünk betekintést.

Aki már úgy érzi, hogy megcsömörlött az olyan amerikai produkcióktól, amelynek a mértéktelen és néha már-már gusztustalan önfényezés áll a középpontjában, az most fellélegezhet, hiszen meglepő módon a film épp az ellenkezőjét hivatott bizonyítani (nem sok ilyen mű létezik, ezért is plusz pont…). Az alkotás a valóságnak teljesen megfelelően mutatja be azt, hogy a George W. Bush alatt regnáló republikánus kormány milyen mondvacsinált indokokkal képes akár milliók sorsa felett ítélkezni, és hogy milyen galád módon, az emberi értékeket sutba dobva képes felhasználni saját polgárait céljai elérése végett. Aki azonban abban reménykedik, hogy itt és most, majd jól meg mondom, hogy az USA így meg az USA úgy, azt ki kell ábrándítanom, hiszen ez itt nem egy politikai, hanem egy filmes blog (bár mint mindenkinek, természetesen nekem is meg van a véleményem a politikájukról).

A film témáját, a – Watergate botrány után elnevezett – a 2003-ban kirobbanó Plamegate-ügy szolgáltatja, mely az egykori, afrikai nagykövet Joe Wilson (Sean Penn) és neje, a CIA keretein belül titkos ügynökként dolgozó Valerie Plame (Naomi Watts) tragédiáját tárja elénk. Joe Wilson, aki immáron mindennemű politikától mentesen éli hétköznapjait, egy napon – a neje jóvoltából – megbízást kap a CIA-tól, hogy látogassa meg az afrikai kontinensen található Nigert, és kapcsolatait felhasználva vizsgálja meg, hogy az ország kormánya valóban kötött-e szerződést Irakkal uránbányászás és szállítás ügyében. Mindeközben dolgos hangya módjára, a CIA emberei is próbálnak bizonyítékot találni arra vonatkozóan, hogy az közel-keleti állam nem adta fel a 1990-es években megkezdett atomprogramját.

A megszerzett bizalmas információkat azonban mindenki máshogy értelmezi. Míg az államok első számú hírszerző ügynökségének tagjai közül sokakban (többek közt az üggyel foglalkozó Plameben is) felmerül a gyanú, hogy a talált bizonyítékok közel sem meggyőzőek, addig a Bush vezette kormány minden apró morzsát megragadva próbálja győzködni állampolgárait arról, hogy Szaddam a mai napig folytatja atomprogramját és egy megelőző csapás formájában eljött az ideje Irak lerohanásának. Joe Wilson azonban a megszerzett információk és a látottak alapján úgy dönt, hogy ideje felnyitni az emberek szemét: a New York Timesban lehoz egy terjedelmes, nagy volumenű írást, melyben felfedi, hogy tulajdonképpen sem a CIA-nak, sem pedig a kormánynak nincs semmi konkrét, kézzelfogható bizonyítéka az Irakban zajló urándúsításról, így egy esetleges katonai intervenció csupán szimpla erőfitogtatás lenne. A kormánnyal, azonban mint tudjuk nem szabad packázni. A Fehér Házban a létező legocsmányabb módon állnak bosszút: nyilvánosságra hozzák feleségének titkos adatait, így kitéve a házaspárt és gyerekeiket minden létező fenyegetésnek és veszélynek.

Mint a bevezetőben említettem, egy ízig-vérig politikai drámáról van szó, így aki egy pörgős, látványos, akciódús filmet vár, robbantásokkal, autós üldözésekkel és szupertitkos kütyük halmazával az csalódni fog. Aki ellenben szereti a szinte kizárólag a párbeszédek erejére építő alkotásokat, és még bírja idegekkel a századjára is lerágott USA vs. Irak csontot, annak ígérem, hogy kellemesen csalódásban lesz része, ugyanis a mű mindkét oldalról nagyszerűen mutatja be azt, hogy bizonyos esetekben meddig kell, illetve meddig lehet elmenni.  A történet szempontjából a képi megjelenítést annyira másodlagosnak éreztem, hogy a film akár egy az egyben megállná a helyét, mint hangoskönyv. Ami a két főszereplőt illeti, ők pedig már számos alkalommal bizonyították, hogy kiváló színészek, sőt azt is megmutatták már, hogy ha egyszerre kell szerepelniük a vásznon, az sem okoz nekik problémát (ld. az Inárritu rendezte 21 grammot). A mellékszereplőkre úgyszintén nem lehet panasz, hiszen mind a CIA, mind a kormány emberei jól eljátsszák a rájuk szabott lelkiismeretes amerikai vagy éppen a gonosz szerepét. Úgy érzem, hogy ami a filmnek az óriási előnye, az egyben a legnagyobb hátránya is. Mivel teljes mértékben igaz történet kerül feldolgozásra, a rendezőnek eléggé meg van kötve a keze, s mivel ez nem az a téma, amibe bele lehet szőni csak úgy tessék-lássék módon egy-két plusz történetet a jobb eladhatóság érdekében, így néha már-már dokumentarista jelleg ölt az egész alkotás. Bár néhány apróbb kósza kísérlet azért mégis csak feltűnik a filmben, hogy kilépjen a monoton párbeszédek medréből, de úgy vélem, hogy ezek a hamvába halt kísérletek inkább hátrányosak a darab szempontjából. Annyit talán még mindenképpen megjegyeznék, hogy a film bőven elbírna egy kis plusz játékidőt a kidolgozottság érdekében, mert rengeteg, fontosnak vélt részletet kihagytak a történetből.

Mindezen apróbb hibák ellenére is úgy érzem, hogy Liman kihozta a történetből amit lehetett, és végül is egy nagyon korrekt filmet készített, mely abszolút hitelesen mutatja be a történteket. Összegzésként annyi megállapítható, hogy ez nem az az alkotás, ami után az ember ott ragad a képernyő előtt, és földbe gyökerezett lábakkal, meredten tekint a semmibe, azonban ha a politikai témájú művek tárházát vesszük, akkor mindenképpen egy erős alkotásról beszélünk és bizony ott a helye polcunkon.

7.5/10