Sok alkalommal írtam már olyan filmekről, amelyek vizuálisan hihetetlenül erősek voltak, ugyanakkor gyenge forgatókönyvük miatt komoly problémákkal küzdöttek. Tarsem Singh alkotását is besorolnám legszívesebben ezek közé. de a rendező formabontó világa és megoldásai kifejezetten feledtetik azt, ami történeti szinten hiányzik ebből a műből.

Los Angeles, 1920. Alexandria (Catinca Untaru) román bevándorlók kislánya, aki törött karral fekszik az egyik helyi kórházban. Unalmában elkezdi bejárni a kórtermeket, és így talán rá Roy-ra (Lee Pace), aki egy öngyilkos szándéktól sem mentes, rosszul sikerült kaszkadőrmutatvány következtében van ágyhoz kötve. Hamar összebarátkoznak, és Roy egy hosszú mesét kezd mondani a kislánynak. Azonban ezt nem teljesen szórakozás céljából teszi, hanem így akarja rávenni a gyereket, hogy segítsen neki bevégezni azt, amit merész ugrásának nem sikerült.

Az első dolog, amit el kell mondanom, hogy ez a film gyönyörű. Elsősorban szó szerint, vizuális szempontból értem ezt. Azon kevés alkotások között van, amelyek ezt nem CGI-betétek dömpingjével, vagy különleges virtuális fényképezéssel érik el. Ehelyett viszont olyan erényeket csillogtat, mint hogy a stáb 28 (!) országban forgatott, sok helyen csak egy néhány másodperces vágókép céljából, az operatőri munka a legutolsó képkockáig elképesztően igényes és művészi megoldásokkal operál, a rendezés pedig szintén egy formabontó, ugyanakkor kifejezetten hatásos megoldásokat alkalmaz. Azonban a látvány mellett a főszereplő karakterdrámájában is nagyon erős a mű. Roy és személyiségfejlődése remekül van ábrázolva, egy nagy katarzisban kiteljesedve, az igen fiatal Untaru, pedig elképesztően hiteles, ugyanakkor ebből kifolyólag egyszerre hihetetlenül irritáló is. 

Azonban nagyjából véget is ér számomra itt a pozitívumok sorolása. Az egyik legnagyobb bajom a mese és a valóság párhuzamosságában van. Elsősorban nem magával a párhuzamossággal, sőt, a meseszerű világ vizualitása, mint írtam, lenyűgöző, hanem azzal, hogy elég nehezen talál helyet a történetben. Bár a játékidő végére kellő hatásossággal fonódik össze a két világ, az első bő egy órában a fantasy-történet néhány szereplőegyezésen kívül semmilyen kapcsolatot nem mutat a másik sztorival, így viszont bollywoodias giccsével inkább csak elijeszti a nézőt. Nekem személy szerint végig az volt az érzésem, hogy a metafora-jelleg sokkal profibb és átgondoltabb lehetett volna a végeredményként kapott esetlegesség helyett. Ennek ellenére mégsem tudom azt mondani, hogy a forgatókönyv rossz, mert idővel rájön, hogy mit is akar, de szerintem bőven ráfért volna még egy-két javítás.

Tehát akármennyire is ambiciózus és szinte látnoki rendezésről beszélhetünk, alapvetően a történetből még hiányzik az a plusz, ami ezt kellően megtámogatná. Így pedig egy érdekes, de talán kevésbé emlékezetes filmet kapunk. Ajánlani azoknak ajánlom elsősorban, akik valamilyen különlegességre vágynak, ugyanakkor el tudom képzelni, hogy az egyedi stílus sokakat elijeszt. De bármennyire is furcsa ez a film, attól még jó.

8/10