A tegnapelőtti poszt témájául szolgáló Tropa de Elite akkora sikert aratott a mozikban, hogy nem kerülhette el azt a törvényszerűséget, mely szerint minden komolyabb pénzügyi sikert felmutató filmből folytatást kell készíteni. Azonban szeretném azt hinni, hogy ezt a részt nem a pénz, hanem a történet kibővítésének igénye diktálta, ugyanis ez a mű megvalósította azt, amelyre kevés második epizód volt képes: jól sikerült.

A történet jó pár évvel az első rész eseményei után veszi fel a fonalat, egy börtönlázadás leverése kapcsán látjuk viszont a két főszereplőt, Nascimento-t (Wagner Moura) és André Matiast (André Ramiro). Az akciót az emberjogi aktivista Diogo Fragának (Irandhir Santos) köszönhetően kudarcnak minősítik, ami azért is különösen fájdalmas főhősünknek, mert ex-felesége Fragahoz ment hozzá időközben, így legnagyobb ellenlábasa egyben fia mostohaapja is lett. Nascimento azonban csak felfelé tud bukni, így a BOPE-tól a titkosszolgálathoz kerül. Azonban az új munkakörének köszönhetően az utcai gengszterek helyett a leghatalmasabb és legkorruptabb politikusok lesznek az ellenfelei, így a korábbiaknál nagyobb és veszélyesebb feladat elé kerül.

Rengeteg folytatás küzd azzal a problémával, hogy nehezen tudja új kihívás elé állítani a főhőst anélkül, hogy vagy az új fenyegetést vagy a főszereplő képességeit ne túlozná el irreálisan. Azonban ebben az esetben nem ez történik, bár a bemutatott események kétségtelenül nagyobb léptékűek, és a tűzharcok helyett a politikai játszmák kerülnek terítékre,  az első felvonás védjegyeit meg tudta őrizni. A politikán és a rendőrségen belüli korrupciótól a demagóg emberi jogi aktivistákig ismét merész és hiteles elemekkel van feltöltve a forgatókönyv, mindez pedig meg van fűszerezve egy jól felépített és fordulatos történettel. 

Azonban amennyire a pozitív dolgokban nem változott semmi, annyira nem történt változás a negatív dolgokban sem. Bár az előző rész enyhén amatőr, kis költségvetésű megoldásait többnyire elhagyták, még mindig jellemző maradt a mű egészére egy minimalista megvalósítás, amely továbbra is megnehezíti az atmoszféra kialakítását.

Az Elit halálosztók msáodik része tehát méltó tudott maradni az elődjéhez, sőt, egy hajszállal talán még jobb is lett. Bár jellegében sokat változott, a legfontosabb pozitívumai megmaradtak, és továbbra is kőkemény rendszerkritikaként funkcionál. Ez pedig épp elég ok a megtekintésére.

8,5/10