A bejegyzés spoilert tartalmazhat!

Tarja Kauppinen A nép igazságával (ITT olvasható a kritikám) egy ígéretes debütáló regényt alkotott. Már akkor látszott, hogy a szerzőnek van tehetsége az íráshoz, sőt minden eszköze megvan, hogy még jobb íróvá nője ki magát, ezért nagy érdeklődéssel kezdtem bele második regényébe, A rendszer ellenségébe (előzőleg ITT is írtam róla), amely szintén egy Havasfelföldön játszódó önálló regény. Ezt azért szeretném kihangsúlyozni, mert aki nem olvasta a fent említett első könyvet, az is nyugodtan belekezdhet ebbe a regénybe, mert a nélkül is teljesen érthető. Noha zömében ugyanazokat a szereplőket mozgatja, mégis teljesen új kaland, önálló részegység a szerző világán belül. 

Ugyanakkor nem csak a szerző kalandozott a világán belül, hanem jómagam is egy új területen próbálhattam ki magam, ugyanis a szerző és új kiadója, a Napkút felkértek, hogy írjam meg a regény fülszövegét, ami először is nagyon nagy megtiszteltetés, másrészt elgondolkodtató feladat volt. Hovatovább bizonyos szempontból nehezebb feladat, mint egy regény megírása, mert annak esszenciáját kellett megragadni figyelemfelkeltő módon. Íme, a kötet hátlapján megörökített végeredmény:

Havasfelföldön tort ül a gyarlóság, az erény szitokszónak számít. Leiden Ahnenstolzot ábrándjai a nagyvárosba csábítják, azonban az égbe nyúló bérházak közt beteljesedés helyett csak önzést és kilátástalanságot talál. Meg egy új világrendet, mely a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolását hirdeti…

Gunyoros és megrázóan valószerű kalandjai Leident, ezt a kisszerűségében nagyon is ismerős figurát a történelem útjába sodorják, s nyomában kő kövön nem marad. Fineszes főurak, vérbő perditák, zord amazonok, önkény, ármány, köpönyeg és annak forgatása kíséri végig főhősünket valóság és fikció merész, pikírt és duhaj nászán, ahol az emberi esendőség távlatait a fantasztikum eszköztára bűvöli végtelenné.

A többszörösen díjazott írónő második regénye görbe tükör, abszurd humorú szatíra, mely az emberi természet fonákságait állítja pellengérre. Szarkasztikus látlelet kiüresedett, eszméit vesztett társadalmunkról. Bravúros profizmussal megírt drogos trip, ínyenceknek.

A fülszöveg sugallata szerint ezúttal még mélyebbre süllyedünk Havasfelföld sötét bugyraiba, egyszersmind az emberi társadalom visszásságai is jobban kiütköznek. A társadalomkritika ezáltal élesebb, és a jelenléte is sokkal markánsabb. Emellett a szatirikus, gunyoros humor is adott, ahogy a delírium és a métely is körüllengi a kötetet.

Ahogy a másik kritikámban írtam: „Nagyon gyorsan kiolvastam, mert beszippant és nem ereszt a havasfelföldi életérzés és a regény atmoszférája. A végére érve csak ez járt a fejemben: Tarja megcsinálta! A második: Tarja tényleg megcsinálta! Komolyra fordítva a szót, ha nem látom, nem is hiszem el, de sikerült kiküszöbölnie az első könyve zavaró gyengeségeit. Jobb lett, sőt nem egyszerűen jobb, fényévekkel lekörözi A nép igazságát, pedig az is jó regény. Minden várakozásomat felülmúlta, sokkal érettebb, levetkőzte az elődjén még érezhető felesleges sallangokat. A dramaturgia egyszerűen annyira patent, hogy hihetetlennek éreztem a minőségbeli ugrást. Minden a helyén van, határozott a fókusz, semmi kicsapongás, letisztult, érett, ugyanakkor ugyanolyan választékos nyelvezetű, mint az első rész, a humor pedig eszement, de ez a fajta élc bitang jól áll a szövegnek. A karakterábrázolás is csodás, sehol nem tudok belekötni, mindenki pont annyira van árnyalva, amennyire kell, pont oda jutnak, ahová a szerző vinni akarta őket.”

Ez a bekezdés a második olvasás után is tartja magát, sőt az érzés csak fokozódott bennem, ahogy újabb finomságokat fedeztem fel a kötetben, amik felett elsőre elsiklottam, vagy nem éreztem őket említésre méltónak. Ilyen volt például Bruno Markus Walter, a ló: a BMW, mint autómárka kapcsolata eszméletlen humorforrás, mivel egy kivénhedt, lassan poroszkáló állatról beszélünk, ami éles kontrasztban áll a népszerű luxuskocsival. A másik említésre méltó a Gyehenna Magiszterének karaktere, akit első olvasatra szinte észre sem vettem, mert sokkal jobban lekötött Leiden, Rafinesse, Doranna vagy éppen Tarja, illetve a többi szereplő ténykedése, viszont másodjára jobban feltűnt, mennyire viccesre sikeredett az, hogy az egészet egy szende szűz jókislány bőrében töltötte, akit még a szerencsétlen recepciós is csak megmenteni való feleségjelöltnek látott. Nagyon sokat nevettem a jelenetein, mert a temérdek bénázás közben minden megmozdulása kacagtatóra sikerült, még az ultimate támadásnak gondolt árok is, amit odavarázsol akadálynak a főhőseink elé. Főleg azért, mert pont Leiden szúrja ki, aki nem éppen a legélesebb kés a társaságban. De a hab a tortán az a jelenet, mikor Tarja egy emeleti varrodában keres magának lőállást a rózsaszín tüllök között, elvégre finoman szólva sem illik abba a környezetbe. Könnyesre röhögtem magam a jeleneten. Sokáig tudnám még sorolni az ezekhez hasonló komikus, gunyoros helyzeteket, de nem teszem, inkább áttérnék a karakterekre.

A fentebb már idézett cikkemből kiragadva: „A történet középpontjában Leiden áll, az ő személye, ezáltal a kisember szemszöge felé tolódik el a fókusz. Általa bemutatásra kerül e réteg minden gondja, baja, nyomorúsága, és csekély, de odafigyeléssel kiaknázható lehetőségei. Vele szemben áll Rafinesse karaktere, aki a törtető, hataloméhes államférfi, aki a trónért való küzdelem közben bele is fárad az egészbe, így kvázi az olvasó szeme előtt ég ki, és válik alkoholistává. Kettőjük személyiségét, sorsát állítja szembe és alkalomadtán ütközteti is a szerző, ami kirajzolja a cselekmény fő ívét és egyben a konfliktust is vázolja, amit a maga módján, a világ keretei közt valamelyest sikerül is feloldania.”

Ehhez kapcsolódóan megemlíteném még, hogy a címet – A rendszer ellensége – kiválóan szövi bele a szerző. „Mindig kell, hogy legyen a mindenkori Rendszernek Ellensége.” – mondja az ördög a Gyehennában Leidennek, aki ekkor szembesül azzal, hogy miért kell mindig nyomorognia és nyomorúságos körülmények között tengődnie. Ahogy azt már említettem, az ő szöges ellentéte Rafinesse, aki magát a Rendszert jelképezi. Így hát törvényszerű, hogy ők ketten kvázi ellenségek, nem bírják egymást, és ódzkodnak a másiktól. Viszont a történet egy pontján együtt kell dolgozniuk, ami a végén mindkettejük életében némi javulást eredményez. Így tehát összességében a sok métely, kombinálás, pecsenyesütögetés és répalépancsolás közepette hőseink bizonyos szempontból pozitívan jönnek ki a sok viszontagságból, és mindenki megtalálja a helyét.

A rendszer ellensége összességében sokkal kiforrottabb munka, mint a szerző első regénye. Végig pörög, olyan mint egy hosszú trip, ami élénk fantáziáról és határozott kifejezőerőről árulkodik. Egyszersmind görbe tükröt tart a kiüresedett társadalmunk elé. Abszurd humorú szatíra, amely az emberi természet fonákságait állítja pellengérre. Bravúros profizmussal megírt szépirodalmi, mágikus realisztikus utazás ínyenceknek.

10/10

A könyvet a szerző és a Napkút Kiadó jóvoltából volt lehetőségem előolvasni.