Enyhén fogalmazok, ha azt mondom, hogy a kémfilmek nem most élik a reneszánszukat. Persze időről-időre kijön egy üdítő darab, mint például a Kingsman vagy egy-egy sorozattá bővült Mission Impossible, esetleg Bond film. De ezt az alműfajt manapság már sokkal inkább középszerű vagy egyenesen rossz darabok bővítik évről évre, elég csak a tavalyi Élesítvére gondolni. Bár az előzetese alapján a Vörös veréb többnek tűnt egy sima kémfilmnél, azonban a végeredmény még előbb említett társának színvonalát sem tudta megközelíteni.
Dominika Egorova Oroszország egyik legtehetségesebb balerinája mindaddig, míg egy baleset ketté nem töri karrierjét. Szakmai bukása viszont csak a kisebbik probléma, ugyanis az egyesület nem fizeti tovább albérletét és beteg anyja ápolóját. Nagybátyja révén azonban ölébe hullik egy lehetőség, amivel segíteni tudja hazáját. Kiváló színészi vénája és jó emberismerete miatt hamar kitűnik a többi kiképzendő Veréb közül, ezért Magyarországra küldik, ahol egy nemrég eltűnt amerikai ügynök újra felbukkan.
Őszintén szólva nehéz bármi érdemlegeset írnom a Vörös verébről, és nem azért, mert lépten-nyomon spoilerekbe ütköznék. Éppen ellenkezőleg, a produkció az utóbbi évek egyik legsótlanabb és ezzel együtt legrosszabb kémfilmje lett. Az egy dolog, hogy ugyanazokra a toposzokra épít, amikre az alműfaj darabjai általában, de az egész rettentően unalmasan van elmesélve. Arról nem is beszélve, hogy már sokszázadik alkalommal Oroszország vállalja magára az antagonista szerepét, ahol semmise jó és mindenki gonosz.
A forgatókönyv sablonosságát ugyanakkor el lehetett volna feledtetni egy nagyszerű technikai megvalósítással, a kiváló díszletekkel és jó zenével, de a Vörös veréb finoman szólva ezen a téren sem remekel. Hiába Jo Willems szép képei, ha rendezés annyira merev és mesterkélt, hogy kameramozgás és beállítások terén semmi emlékezeteset nem tud nyújtani. A zene – csak úgy, mint a szkript – az unalomig ismert panelekből épül fel, így jóllehet Budapest gyönyörű város, de a körítés többi elemének semmilyenségével nem sikerült megfelelő atmoszférát teremteni.
Az eredetiség teljes hiánya az önmagában jó jelenetek, részek működőképességét is teljesen ellehetetleníti. Dominika például egészen egyedülálló karakter lenne a műfajon belül, de motivációi teljesen elvesznek a szürkeségben úgy, ahogy az utolsó csavar is bár jól van felépítve, de már szinte az elejétől fogva ordít a vászonról, hogy mi fog történni.
A színészek többé-kevésbé kihozták magukból a maximumot. A veteránok, azaz Irons, Hinds, Rampling és Camp most is jók, mint mindig. A legkiemelkedőbb természetesen Matthias Schoenaert, aki nagyszerű színészi vénájának köszönhetően végig el tudja ködösíteni céljait és jellemét úgy, hogy motivációit nem bástyázzák körbe kérdőjelek. Akiknél viszont kilóg a lóláb az a főszereplő páros. Joel Edgerton konkrétan szerintem csak a csekket akarta felvenni, ő nagyon takaréklángon ég. Jennifer Lawrence pedig filmről-filmre bizonyítja, miért is ő a legtúlértékeltebb színésznő jelenleg Hollywoodban, bár itt a szerep sem igazán illett hozzá.
Mondanám, hogy csalódás lett a Vörös veréb, de az újévezred kémfilmes termése miatt – az amúgy erős előzetes ellenére is – nem fűztem hozzá nagy reményeket. Ugyan nem lett katasztrofális a film, de úgy gondolom nagyobb bűn a jól bevett klisékkel biztonsági játékot játszani, mint kísérletezgetés nyomán egy rossz filmet leforgatni. Ha év végén listázom az esztendő legrosszabb műveit, a Vörös veréb szinte 100%, hogy rajta lesz.
3/10
A Vörös veréb adatlapja a Magyar Film Adatbázis (MAFAB) oldalán.
