Michael Haneke filmográfiája távolról sem az emberi természet nagyságáról, kiválóságáról szólt, így az sem meglepetés, hogy a Happy Endből is mélységes megvetés árad embertársaink iránt. Ugyanakkor az osztrák rendező cinikus, kiábrándult világnézete korábban talán egyszer sem jelent meg ennyire finom, de mégis hatásos eszközökkel, mint a Laurent-család sajátos életképeiben.

Laurenték ugyanis csúcsra járatják a diszfunkcionális család fogalmát, de itt nem a francia komédiák bohókás veszekedéseire, és nem is morbid figurákra és a köréjük épülő abszurd helyzetekre kell gondolni. Amikor azt mondjuk, náluk "a felszínen minden rendben van", az alatt nemcsak a külvilág felé mutatott képet értjük, hanem azt is, hogy ők még egymás felé sem merik bevallani valódi vágyaikat, frusztrációikat, gyengeségeiket, sőt, legtöbb esetben még önmagukkal sem tudnak szembenézni. A Happy Endben éppen azt a legizgalmasabb felfedezni, hogy a jelenetek során hogyan rajzolódnak ki és hogyan süllyednek egyre mélyebbre ezek a jellemek.

Ez nem egy dühös film, ahol előbb-utóbb mindenki kiabál és poharakat tör, de nem is egy csendben hátbaszúrós családi viszály: sokszor még maguk a szereplők számára sem világos, hogy mennyire aljadék módon viselkednek, de ezt mi is szinte csak akkor vesszük észre, amikor nem egymással, hanem például cselédjeikkel akad dolguk. Ez pedig sokszor még fájdalmasabb is, mintha azzal nyugtázhatnánk a látottakat, hogy ezek a karakterek, ezek az élethelyzetek szándékosan túlzók. És furcsa, de egyszerre zseniális is, hogy Haneke mennyire egyszerű húzásokból komponálja meg azt a képet, amely mérhetetlen kiábrándultságról és megvetésről árulkodik az emberek kapcsán.

Ami viszont bennem hiányérzetet okozott, hogy a karakterívek igen kis mértékben támaszkodnak egymásra, a rendező szinte nem is hagyja kulminálódni a szereplőiben fortyogó problémákat, és az élmény sokszor kissé szkeccsfilmessé esik szét. Persze az teljesen tudatos alkotói döntés, hogy még az utolsó mozzanatok sem egy kirobbanó családi perpatvarról, hanem a további szőnyeg alá söprésről szólnak, de ettől függetlenül úgy érzem, a Happy End túl nagy részben szól arról, hogy mit tudunk a sorok közül kiolvasni, és túl keveset arról, hogy ezek a sorok honnan jöttek és hova tartanak. Haneke filmnyelve a szokásos módon egy szögből felvett, a szereplőket direkt nem követő jelenetektől a zavarba ejtően hosszan mutatott csetelésekig arra utazik, hogy minél kevésbé formálja a nézői felfogást, de emiatt jelentős mértékben éreztem azt, hogy filmje igazából nem is tart sehova.

De ha a Happy End csak egy látlelet, annak végül is kiváló: a 13 éves unokától a 85 éves nagyapáig teljes körűen mutatja be, hogyan lehet szeretet, emberség nélkül leélni úgy egy életet, hogy abból szinte már menekülni akarjunk a végén. És hogy ehhez nem kell az alkotók által előszeretettel vászonra vitt pszichopaták vagy bizarr vonásokkal rendelkező alakok közé tartoznunk, csak következetesen elrontani az életünket.

8/10

A Happy End teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán