Denis Villeneuve hatalmas fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, elvállalja a Szárnyas Fejvadász második részének dirigálását. Az eredeti mű rajongói a folytatás hallatán egy emberként hördültek fel, amiért egyik kedvenc filmjük is áldozatául esik a hollywoodi nosztalgiázásnak. Én ugyan szeretem az eredeti művet és nem is igazán tudtam elképzelni, hogy ezt a történetet hogyan fogják továbbvinni, de Villeneuve eddigi filmográfiája meggyőzött arról, hogy a projekt igenis jó kezekben van. Viszont a végeredményt látva azt kell, mondjam, hogy a Szárnyas Fejvadász 2049 csalódás lett, pláne a rendező eddigi filmjeihez képest.

2049-ben a Nexus 8 típusú replikánsok arra hivatottak, hogy felkutassák és kiiktassák a Föld különböző pontjaira szétszórt, régebbi modelleket. ’K’ is egy ilyen egy ilyen ügynök, aki legutóbbi, egyszerű vadászata során egy rejtélyes koporsóra bukkan, ami nem csak, hogy egy régi Fejvadászhoz, Rick Deckardhoz vezeti őt, de az eddigi életét és a világhoz való hozzáállását is teljesen megváltoztatja.

Őszintén szólva nagyon nehéz írnom a legújabb Szárnyas fejvadászról, és itt nem csak arról van szó, hogy lépten-nyomon spoilerekbe futna a kedves olvasó, de két nappal a megtekintés után is még bőven pörög rajta az agyam. És ahogy fedezek fel egyre több jó vagy ötletes megoldást, úgy azok hoznak magukkal egyre több negatívumot is. Mert a 2049 bizony egy olyan film lett, aminek egyik pillanatában sírni tudnánk a gyönyörtől, a másikban viszont már a fejünket fogjuk a blődségek vagy a kihasználatlan lehetőségek kínzó jelenlététől.

A produkció nem csak azért merész vállalkozás, mert egy nosztalgiasznobok által Szent Grálként kezelt, kultikus science fiction hasonló színvonalú folytatását kellett elkészíteni, de teljesen felrúgja a műfaj (jelenlegi) konvencióit, valamint a modern közönség elvárásait, és visszarepít minket egy olyan korba, ahol a lassú cselekményvezetés és atmoszférateremtés dívik, ráadásul mindezt 2 órába és 45 percben elmesélve. Ez pedig minden olyan esetben kockázatos, amikor a neved nem Andrej Tarkovszkij és a készülő filmed neve nem Sztalker.  

Ezzel együtt viszont senkinek ne legyen olyan illúziója, hogy a ’82-es előd újrafeldolgozása lenne. Sőt, igazából nem is feltétlenül szükségeltetik megnézni a 100%-os megértéshez (persze ettől függetlenül ajánlott). És talán ez lett a mű legnagyobb erőssége. Nem akar a nosztalgiára támaszkodni, nem akarja újra ugyanarra az utazásra kézen fogva elvinni a nézőit, hanem szépen, okosan próbálja meg továbbgondolni mind a mondanivalót, mind a történetet.

És ha már történet, kiküszöbölte az előd legnagyobb  fogyatékosságát és rendesen elmesélt sztorival rendelkezik, ami a maga visszafogott tempójával és komótosságával bontakozik ki a szemünk előtt, ráadásul sikerült kidolgozott karaktereket is beleszuszakolni, ami az első rész másik igazán nagy rákfenéje volt (Royt leszámítva).


Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ha ezeken a területeken ekkora erőlelépést mutat, akkor mi lehetett a bajom a filmmel. Kissé ironikus módon ugyanaz a probléma áll fent itt is, mint a The Book of Henrynél, azaz a produkció egyik legnagyobb erőssége, egyben a legnagyobb gyengesége is. Hiába van már egy kézzel fogható történet, ha annak se füle, se farka nincsen, ráadásul úgy kezeli a saját csavarjait, hogy a több, mint jól továbbgondolt mondanivaló is szétszabdalttá válik, így időközben teljesen elveszik a események között. Nem arról van szó tehát, hogy a produktum szétesik, mert egy pillanatig sem áll össze.

És ezért bizony nagy kár, mert a filmen dolgozó emberek tehetsége sikít a vászonról. Annyi jó ötletet vonultat fel, hogy az már fáj, az pedig még inkább, hogy ezeknek nagy részét kihasználatlannak érzem. Sőt az idei év legerőteljesebb jelentét (Gosling és a tervező lány találkozása) is ez a film szállítja. A folyamatosan hullámzó minőség miatt a hangulatnak sem sikerült teljesen hatalmába kerítenie, amire csak rájátszott a Zimmer - Wallfisch duó dallamainak jellegtelensége (egy-két jó eltalált muzsika azért akad).  

A világ legkülönbözőbb helyszínein megfordulunk. Van itt szeméttelep, kihalt sivatag, túlzsúfolt város, kopár tanya ráadásul mindezt Deakins hátborzongatóan precíz és csodálatos képeivel megtámogatva. Viszont ezeket – legnagyobb bánatomra – nem sikerült úgy összerántani, hogy azt érezzem, egy gigantikus egészet alkotnak, attól függetlenül, hogy ami a szemünk elé tárul az elképesztően részlet gazdag és hagy is időt arra, hogy végigjárjuk őket.


Az viszont már jó kérdés, ha erre volt idő, akkor a főgonosz Wallace miért csak 2 jelenetet kapott? Semmi igazán érdemlegeset nem tudunk meg róla, pedig Leto érezhetően mindent beleadott és a körülbelül 10 perces jelenléte ellenére is messze felül múlja az egyébként nagyon jó színésztársakat. Karakterek terén a másik nagy kérdőjel nekem ’K’ felesége, meg úgy en bloc a kidolgozott női szereplők hiánya. Joi szerepeltetése egészen egyszerűen semmilyen dramaturgiai szerepet nem tölt be, ezzel együtt pedig hiányzik a női nézőpont, pedig érdekes lett volna látni azt a világot az ő szemükkel, ahol kvázi biodíszletté degradálták őket.

Így hát nem feltétlen lenne olyan eget verően nagy probléma a játékidő, mert ötlet volt bőven, csak jobban meg kellett volna vizsgálni őket amellett, hogy a sztorit, a vele járó csavarokat és a mondanivalót összerántják. Félreértés azért ne essék! Jó film lett a Szárnyas Fejvadász 2049 és tovább erősíti bennem azt a tényt, hogy Villeneuve nem tud rossz filmet készíteni. A megnézésre is minden kedves olvasót bíztatok, mert van annyira egyedi és különös élmény, hogy megérje elmerülni benne. Jómagam is újra meg fogom tekinteni, hátha jobban átlátom, de addig 7/10-nél többet nem tudok adni rá.

A Szárnyas Fejvadász 2049 adatlapja a Magyar Film Adatbázis (MAFAB) oldalán.