A Netflix jobban nem is időzíthette volna saját Stephen King-adaptációját (amelyet nemsokára egy újabb követ majd az 1922 révén), mint amikor még az Az kirobbanó sikere benne van a köztudatban, a közönség pedig már várja az utódot. Rendezőnek ráadásul azt a Mike Flanagant nyerték meg, akinek a kortárs kis költségvetésű horror-feltámadás mainstreamebb oldalát köszönhetjük az Oculus, a Before I Wake, az Ouija: Origin of Evil, de leginkább a Hush révén. Flanagan az a típusú alkotó, aki soha nem fog It Follows-kaliberű formabontó darabokat alkotni, viszont ahogyan eddigi munkássága mutatja, bármilyen szubzsánerben megállja a helyét a klasszikus démonos rémhorrortól a home invasionig. A Gerald's Game-mel pedig egy újabb sajátos kategóriával bővítette ezt a sort.
Ugyanis látatlanban, de még a játékidő első szakaszában is könnyen hihetnénk azt, hogy az egyhelyszínes thrillerek szokásos dramaturgiáját fogja követni a forgatókönyv: a pofonegyszerű alaphelyzet annyi, hogy Gerald (Bruce Greenwood) és Jessie (Carla Gugino) egy hétvégi házba utazik, hogy felpezsdítsék házasságukat, a férfi azonban szívrohamot kap, a nő pedig ott marad az ágyhoz bilincselve. Azonban főszereplőnk számára egyáltalán nem a fizikai korlátok lesznek a meghatározók - pontosabban azok annyira áttörhetetlenek, hogy jó ideig ötlete sincs a szabadulásra. A Gerald's Game ehelyett egy pszichológiai utazásra invitál, amely egyrészt fényt derít arra, hogy hogyan kerül Jessie ebbe a helyzetbe, másrészt rávilágít arra is, hogy először a saját fejében létező korlátokat kell leküzdenie és az élni akarás vágyát megtalálnia, mire a szó szerint vett bilincsekkel kezdene foglalkozni.
Ez feltétlenül értékelendő vonása a produkciónak, mégis kissé lelombozó, amit ezen a fronton nyújtani tud. A főhősünk gyerekkoráig visszanyúló háttértörténet és motivációrendszer átgondolt és ötletesen összefűzött, azonban ennél közhelyesebb és didaktikusabb már nem is lehetne. Persze ez nem túl nagy megállapítás egy olyan mű esetében, amelynek főszereplője kettő darab karaktert is hallucinál, hogy ők olvassák a fejére múltját és indukálják a flashbackeket. De mégis jót tett volna, ha ez egy fokkal organikusabban történik meg, illetve ha a Gerald's Game nem olyan triviális megállapításokat ad el óriási revelációkként, mint hogy az abuzív környezetben felnőtt emberek későbbi életükben is ezt a dinamikát fogják keresni kapcsolataikban.
A Gerald's Game ezzel együtt is egy mívesen elkészített film, Flanagan kiválóan járja be a játékidő túlnyomó részének helyt adó néhány négyzetmétert (márpedig ez sokkal nagyobb kihívás, mint egy akármilyen nagyszabású, de változatos produkciót megrendezni), feszültségfokozó szubjektívekkel érzékelteti a főszereplő perspektíváját, jól játszik a néző valóságérzékelésével, azt a néhány valódi horrorelemet egészen hátborzongató módon vezeti be, a gore-ra építő részek pedig fájdalmasan realisztikusak.. Audiovizuálisan teljesen rendben van az alkotás, a Carla Gugino - Bruce Greenwood páros egyaránt remekül alakít (de egy gyerekszereplő talán még el is lopja előlük a showt), egyszóval a Gerald's Game egy ízig-vérig profi darab.
Az ilyen típusú alkotásokra szokás rásütni, hogy "korrekt iparosmunka", és itt talán annyiban nem passzol a definíció, hogy a filmnek láthatóan ennél azért komolyabb ambíciói is lennének, de nem futja többre egy konyhapszichologizálással egybekötött tisztességes borzongatásnál. Avagy a Gerald's Game sikeresen megtörte a King-adaptációk sormintáját: most nem is egy zseniális és nem is egy tűzre való darab született, hanem egy olyan, amely egyszeri megtekintésre minden további nélkül ajánlható.
7/10
A Gerald's Game teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
