Ideje volt már, hogy Gene Roddenberry kathrája utat törjön magának a tévésorozatok tengerében. Mert igaz, hogy nem csak az Erő ébredt fel, hanem a Star Trek is vissza-visszatéreget a filmvászonra, újabban egészen pofásan, de nem sok oka volt a trekkie - szívnek hangosabban dobognia tőle, mert csak külsőségeiben volt méltó valamennyire az eredeti sorozathoz, a filozófia ("felfedezők vagyunk, nem katonák") valahol elveszett a világűr végtelenjében. Habár a rajongótábor sokkal kisebb, mint a messzi-messzi galaxisé, viszont stabil, és mivel egészen jó nézettségi adatokat hoztak a mozifilmek, megérett az idő egy újabb tévésorozatra. Nem kis feladat várt az alkotókra, hiszen egyrészt látványban szállítani kellett a Trónok harcának technikai szintjéhez szokott nézők elvárását, másrészt viszont olyan forgatókönyvet kellett letenni az asztalra, amely méltó a széria alkotójához. Ehhez azt a megoldást választották, hogy visszatértek a gyökerekhez, és a klasszikus széria előtti csillagidőbe helyezték a történetet, amikor a Klingon Birodalom szembekerül a Föderációval. Őszintén mondom, nem vártam semmit, csak kíváncsi voltam, miként gondolták újraéleszteni a Star Trek univerzumot az alkotók a képernyőn.. Nos, engem már a főcímzene előtt (ami nekem kicsit túl modern lett, de az alapmotívum szerencsére megmaradt, úgyhogy szavam sincs) megvettek kilóra, bizony kibuggyant az a könnycsepp, amikor megjelent a Discovery, és amelyből patak lett, amikor a legendás klingon ragadozómadár nem kicsit felturbózott változatban a szemem elé került. Aztán jöttek a fotontorpedók, az űrcsata, ahogyan azt kell, de nemcsak a szem lakott jól, hanem a lélek is ujjongott, mert végre igazi Star Trek-érzés öntötte el, jó lesz ez, live long and prosper, Star Trek Discovery!

Michael Burnham (Sonequa Martin-Green) az első tiszt a USS Discoveryn (10 évvel járunk Kirk kapitányék és az Enterprise előtt), amely egy ismeretlen obejktumra bukkan az űrben, és naná, hogy oda kell mennie megnéznie, hogy mi is az. Aztán egyszer csak rátámad egy klingon, ő pedig önvédelemből megöli. A becsvágyó T'Kuvma (Chris Obi) csak erre várt, és megtámadja a hajót, amelynek kapitánya, Georgiou (Michelle Yeoh) mindent megpróbál, hogy diplomáciai megoldást találjon, de a klingonokat nem abból a fából faragták, hogy tárgyaljanak...

Tényleg hihetetlen, hol tart már a CGI, simán hozzai a tévésorozat látványvilága a filmekét, és bár az újradizájnolt klingonokat szokni kell, nemcsak a látványos csatákba lehet belefeledkezni, hanem az űr végtelen szépségére is rá lehet csodálkozni, bedobtak apait-anyait az effektmesterek, akik arra is ügyeltek, hogy a legapróbb részletekig megkomponálják a Csillagflotta és a Klingon Birodalom világát. De ettől még nem sírtak volna be a rajongók, pont az volt a lényeg, hogy a filozófiát és a jól kidolgozott karaktereket visszahozzák a franchise-ba, kaptunk is mindjárt a pofinkba rendesen egy kis vulkáni hellot (szegény Spocknak nincs szerencséje a családdal, nem volt elég neki Tuvok, most itt van egy fogadott testvér, akit ember létére vulkáni neveltetésben részesített Sarek, a kedves papa). A klingonok vadsága, mohó harci vágya, a becsület iránti végtlelen tiszteletük is bemutatásra került, nem csoda, hogy nem tudtak mit kezdeni a Csillagflotta elsődleges irányelvével (nem avatkozunk be, amíg nem kényszerítenek rá) és a békére való törekvésével. Ennek a két, egymással szöges ellentétben álló világnak össze kellett csapnia, amelynek első felvonásán már túl is vagyunk, az eredmény tetszetős, jól kezdett a sorozat, reméljük, marad a színvonal az évad végéig.

Nem nézem a The Walking Dead-et, ezért nem volt még szerencsém Sonequa Martin-Green-hez, az én benyomásom róla az, hogy alapvetően jól teszi a dolgát, de még szoknia kell a karaktert. Michelle Yeoh fényévekkel erősebb alakítást nyújtott nála, Doug Jones remek, mint mindig. A legénység többi részét sajnos még nem nagyon volt idő megismerni, annyi minden történt az első két részben, majd a későbbiekben kiderül, kire érdemes jobban odafigyelni.

Az első rész alapvetően arról szólt, hogy kapjunk egy jó kis Star Trek - fröccsöt (kiválóan sikerült a sorozat főcímzenéje, úgy volt nosztalgikus, hogy egy cseppet sem tűnt avíttosnak, nagyon jól modernizálták a franchise ikonikus szimbólumait), és megismerkedjünk a főszereplővel. Burnham egy nagyon érdekes karakter, a szüleit egy klingon - támadás következtében veszítette el (ezzel ugyan egy pici ellentmondásban van az, hogy a flottánál 100 éve nem láttak klingont, de gondolom, majd később megtudjuk az okot), és Sarek nevelte fel, vulkáni szokások szerint. 7 évvel ezelőtt került a hajóra, és azóta igencsak sikerült a logikával szemben az emberi érzéseket előnyben részesítenie. A kapitány nagyon kedveli őt, már régen azért tanítgatja, hogy majd az utódja legyen, ezért nem viseli túl jól, hogy a lány ellene fordul, és mire rádöbben, hogy jót akart, már késő.  A második részben inkább a látványé és az akcióé a főszerep, de nincs hiány érzelmekben sem, nagyon jól összerakták ezt a forgatókönyvet, az érdeklődés kellőképpen fel lett keltve, jöhetnek az igazi kalandok.

Nem bíztak semmit a véletlenre az alkotók, patikamérlegen számították ki, mit írjanak a forgatókönyvbe ahhoz, hogy a Star Trek - feeling is megmaradjon, ugyanakkor a karakterek és látványvilág modern legyen, és persze a legmagasabb fokozatra csavarják a CGI-részleget. Trekkie szívem repes, jó végre újra az Enterprise (jó, jó, tudom Discovery) fedélzetén az űr végtelenjét járni, kellett már ez az energia, Scottie (vagyis Saru, szokni kell ezt még)!

8/10

A Star Trek: Discovery teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán