Kevés olyan film van, ami annyira elviselhetetlen, hogy a nézése közben fogjam magam, és egyszerűen otthagyjam a mozitermet a fenébe. A Purgatóriumnak ezt a magas lécet kifinomult magabiztossággal sikerült majdnem átugrania, Roderick Cabrido negyedik rendezéséről ugyanis minden elmondható, csak az nem, hogy filmnek lehetne nevezni.

A Purgatórium ugyanis úgy szól a semmiről, hogy közben mindenről szólni próbál. A mindent tessék most úgy érteni, hogy a 85 perces játékidőben olyan információzuhatagot eresztenek a nézőre, ami G. R. R. Marint is elismerésre sarkallná, viszont ezekből a karaktermorzsákból semmit nem használ fel a film. Ebből adódóan kb. úgy tudnám jellemezni ezt az alkotást, mintha az alkotók valamilyen fura kísérletet próbáltak volna csinálni abból, hogy minél elviselhetetlenebb és kidolgozatlanabb karaktereket mozgatnak a vásznon. Hogy a kísérlet sikeres volt-e? Hát azt tudja a fene.

A filmre úgy ültem be, hogy valamilyen elképesztően letaglózó, de egyben egyedi filmet kapok majd, azonban nem mondható hogy akármelyik elvárásomat sikerült volna kielégíteni, pedig nem volt túl magasan a léc. Roderick Cabrido és a két forgatókönyvírója olyan karaktereket használ, akik egyenként is elegek lennének ahhoz, hogy kitöltsenek egy 80 perces játékidővel rendelkező filmet, ami ennek köszönhetően gyakorlatilag egyáltalán nem tud működni.

Pedig a szereplők vázlat szintjén igen változatosak, a sztoriban megtalálható például egy transzi halottasház-tulajdonos, egy nekrofil hős szerelmes, egy szerencsejátékos, aki a kártyára izgul szexuálisan, valamint egy korrupt zsaru, akinek kimerül annyiban a szerepe, hogy korrumpálható és a pénzzel bábként irányítható. Minden szereplő olyan, mintha dobókockával vagy kalapból sorsolással határozták volna meg a jellemelemeit, majd ezen a szinten megragadva egyáltalán nem építették volna tovább a szerepüket a történetben.

A film emiatt egyszerűen nézhetetlen, nincs egy olyan eleme, amibe belekapaszkodva valahogy végig tudnánk rágni magunkat az ezer irányba tartó, majd minden szálon mérhetetlenül rosszul működő sorsokban. Ezen a mostoha állapoton az sem segít, hogy a kezdő és zárójeleneten kívül a filmben található momentumok tetszőlegesen felcserélhetőek, semminek nincs tétje vagy mélysége, aztán a lezárást úgy próbálják mélyíteni, hogy a fent említett hős szerelmes csávó a véletlenül lelőtt barátnője hullájával próbál közösülni, majd őt is agyon lövik - csak hogy egy példát említsek a megszámlálhatatlan közül. Logikus, nem? A cselekményvezetés ezen felül is olyan, mintha valami morbid filippínó szappanopera egy tetszőleges részét néznénk, mindennek olyan hatása van, mint amikor egy házibuliban hozzácsapódunk valami sztorizgatós társasághoz, ahol a történet elejét, végét, közepét és szereplőit sem ismerjük. 

Az utolsó, nagyjából 30 perc (ami ugye a film egyharmada) nézése közben már valamilyen fura összeesküvés áldozatának gondoltam magam, miközben a címet megfejtve úgy hittem, hogy én magam is a purgatórium egy rétegében vagyok éppen, a bűnöm pedig az, hogy beültem erre a beazonosíthatatlan masszára.

A Purgatórium tehát összességében értékelhetetlen film. Nincs egy olyan momentuma, amit kiemelve valamilyen pozitívumot tudnék róla mondani, sem a színészi játék, sem a látványvilág, sem a történet, sem a csavarok nem tudják feljebb tolni a film értékét az elviselhetetlen-szint fölé. Ráadásul a "történet" hülyeségének köszönhetően még élvezhetetlen és kellemetlen is nézni. De legalább csak 85 perc.

0,5/10

A Purgatórium teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán