Danny Boyle számomra mindig is azzal tűnt ki még a legnagyobb rendezők közül is, hogy karrierje során roppant változatos alkotásokban próbálta ki magát, nem ritkán sikerrel véve a legkülönbözőbb műfajok jelentette kihívásokat is, jellegzetes stílusa pedig horroron, sci-fin és drámán át is kitartott. Persze a teljes képhez hozzátartozik, hogy legalább ennyi kevésbé emlékezetes és kevésbé sikerült alkotást is eredményezett ez a bátorság, debütáló filmje pedig inkább ezek közé tartozik. Borzasztó szellemességgel élve ugyanis a Sekély sírhant bár hamisítatlan Boyle-mű, címéhez híven tényleg sekélyes.

Juliet, David és Alex (Kerry Fox, Christopher Ecclestone, Ewan McGregor) lakótársat keresnek üresen álló szobájukba, sajátos, a jelentkezőkből rendre gúnyt űző rostájukon pedig egy furcsa író megy át végül. Azonban nem élvezhetik sokáig társaságát: az első reggel holtan találják, méghozzá egy bőröndnyi pénz társaságában. Ez pedig rövid úton arra sarkallja hőseinket, hogy ne jelentsék be a halálesetet, ezzel rátéve kezüket a mesés összegre. A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű: egy hulla szakszerű eltüntetése, a hirtelen jött jómód és a pénz eredeti gazdái is komoly kihívás elé állítják szereplőinket, illetve barátságukat.

Közhely a debütáló alkotásokat kiforratlansággal vádolni, de a Sekély sírhant esetében egyáltalán nem látom világosan a később egyre rutinosabbá váló Boyle-Hodge páros elképzelését. Történetmesélés tekintetében még koherens műről van szó: sok tekintetben a Kutyaszorítóban nyomdokain haladva, egyszerű, de annál extravagánsabban megnyilvánuló eszközökkel (érdemes megnézni például a lakás élénk színeit, illetve térhasználatát) fogalmazza meg magát. Amely az azóta a modern szélhámosfilmekre nézve szinte kötelezővé vált (és például Boyle-nál a Transzban szintén visszaköszönő), könnyed, de ezzel kontrasztban szokatlanul explicit hangulati egyveleget valósít meg.

Azonban stílusát tekintve már korántsem ennyire határozott művel van dolgunk, nem egyértelmű, az alkotók a csavaros szélhámosfilmet, a pénz által tönkretett barátságok drámáját vagy a botcsinálta újgazdagok / hullarablók helyzetkomikumait szeretnék meglátni a Sekély sírhantban, végeredményben pedig egyik mellett sem kötelezik el magukat. Az abszurditás sokszor csak kifogás arra, hogy a szereplők között máskülönben gyönyörűen kirajzolható konfliktusok súlyát elvegyék - csakúgy, mint a lakótárskeresést is gúnyos játékká alakító főszereplők, Hodge forgatókönyve is tartózkodik attól, hogy érett módon őszinte érzelmeket vállaljon fel, így egyedül a szélhámosfilmekre jellemző cinikus megoldások mentén próbál építkezni. A bizalmatlanságban, féltékenységben és árulásokban nincs fájdalom, csupán a csavaros írói észjárás megcsillogtatásának lehetősége.

Abban pedig rettentő kevés a megfogható tartalom, így a Sekély sírhantnak jóformán nem is futja többre a műfajra jellemző fordulatoknál és azok sajátos kidolgozásánál. Ez a történet szólhatott volna a pénzért feladott elvekről, a bűnhődés természetéről vagy a kiindulópont idilljének álságosságáról, ezek azonban mind csak nyomokban tartalmazza.

6/10

A Sekély sírhant teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán